124-es bejegyzés
Névtelen főzet
Első kísérlet
Létre akartam hozni egy főzetet, amellyel esélye lehet a Rendnek Voldemort ellen.
Bolondnak érzem magam, hogy a szokásos tények rögzítése helyett személyes élményeket írok le, de fontosnak tartom, hogy minden részlet megmaradjon pergamenen is. A receptet nem írom ide még egyszer, az előző bejegyzésben aprólékosan beszámoltam az előkészületekről, nincs értelme megint lejegyezni.
Soha nem írtam naplót, így nem tudom honnan is kezdjem az „élménybeszámolót". Igazából azt sem tudom, minek elemzem a dolgot, hiszen semmi értelme nincs... Azazhogy... Újra a saját életemet kell élnem, s az emlékezés talán segít lezárni a meg nem történt múltat...
A főzet nagyon bonyolult, a legnagyobb körültekintést igényelte az elkészítése. A tervem az volt, hogy készítek egy olyan bájitalt, ami valamiféleképpen módosítja a tudatot. Olyasmire volt szükség, amit csak bele kell csempészni a halálfalók italába... (kémként ez számomra nem jelenthet gondot.) A szer különös álmot hoz. Alvás közben az érzések olyanok, mint egy alaktalan massza, s ez az ital megformázza ezt a bizonyos masszát. A cél az, hogy beleégjen az alany lelkébe mindaz, ami emberi, ami felkavaró, ami képes megváltoztatni egy személyiséget.
A lélek legmélyéig hatol az anyag, vihart kavar, feltépi a sebeket, feltárja az elnyomott vágyakat, s mindezt úgy, hogy aki megissza az italt, alapvetően változik meg. Más ember lesz.
Mindezzel az volt a célom, hogy a halálfalókat vérontás, s ostoba érvek nélkül rávegyem arra, hogy pártoljanak el a Nagyúrtól. Le akartam végre szedni a szemellenzőt ezekről a bolond, hitvány, tökfilkókról...
Azonban ostoba módon magamon próbáltam ki a bájitalt... Látnom kellett, mit tud a szer, tudnom kellett milyen mélyre hatol bennem. Nem akartam mellélőni, ami a halálfalók megtizedelését illeti. Biztosra kellett mennem.
Új életet kaptam, és még csak fogalmam sem volt róla. Azt hittem, én védve vagyok, én tudok majd védekezni a bájital hatása ellen, hiszen magam készítettem. Tévedtem.
Egy reggel felébredtem, s ezzel megkezdődött az álom. Minden valóságosnak tűnt, számomra még most is olyan, mintha valóság lett volna. Emlékszem mindenre, semmit nem tettem másképp, mint a valóságban. Egészen addig az átkozott napig. Hermione Granger. Az álmomban beleszerettem Hermione Grangerbe, ahol az a kis oktondi viszonozta az érzelmeimet. Szeretett engem, olyan szerelemmel, ahogyan nő még nem szeretett, s én is meghaltam volna érte. Emlékszem mindenre, ami történt. Granger úgy él bennem, mintha csak az előbb bújt volna ki az ágyamból... Hihetetlen, abnormális az egész.
Még álmomban is alig hittem, hogy ez a kislány az enyém. De aztán... Hermione... meghalt. S vele együtt én is. Újra kellett születnem. És sikerült. Sikerült, hiszen kislányom született Hermionétól. Ginevra. Egyszerűen agyrém az egész. A kicsi az álomban egy mesterséges méhben fejlődött, ami több mint képtelenség. Kutattam a dolog után, s ilyen lehetőség még a mi világunkban sincs. Ginny a való életben nem születhetett volna meg. Így viszont apa lettem, ennek minden örömével és bánatával. Változtam, egy új szerepbe kellett belehelyezkednem. Grangert azonban nem voltam képes elengedni, hiába telt el sok idő.
S ekkor, mint egy angyal, felbukkant Selena Trelawney, Sybill gyönyörű, csodálatos unokahúga, aki újra teljessé tett. Szerelemes lettem megint, de az álom véget ért, s ez a vég kitépte a karjaimból Selenát. Selena. Ő az álmomban élt, de a való világban halott. Azazhogy sohasem létezett. Ennek is utánajártam, beszéltem a hóbortos kolléganőmmel. Trelawney-nak valóban van egy testvére, de a férfinak nem lehetett gyermeke. Nagyon szeretett volna, de a felesége képtelen volt életet adni. Tehát szerelmem tárgya délibáb csupán.
Őrület, színtiszta őrület. És Granger. Hermione Granger az egyetlen ember, aki nem csak egy álomkép azok közül, akik az életet jelentették nekem egy soha nem volt létben...
Ha látom, minden emlékem újra életre kel, sokszor csak hajszálon múlik, hogy nem érintem meg, hogy nem mondok neki valamit, ami elárulhat... Szenvedek. Az érzések lüktetnek bennem, hiszen lehet, hogy minden emlékem valótlan, de a szerelmem az valósabb mindennél.
Egyszerűen nem tudom, mit kellene tennem. Az a másik Hermione boldog volt mellettem. Vajon ez a lány is tudna szeretni? S ha még szeretne is... Nem halhat meg miattam. A háború még előttünk van, nem tudhatom, mi válik valósággá a jövőben, nem okozhatom egy ártatlan lány halálát. Mert - most már bevallhatom, hiszen nem történt meg - az álomban magamat okoltam azért, hogy Hermione élete kihunyt. Bár furcsa, hogy miért nem kerestem soha a tettest, miért nem érdekelt, hogy mi történt aznap pontosan, annyit érzek, hogy a dolog tőlem nem független.
Ugyanakkor lehet, hogy most képes lennék megvédeni Grangert, hiszen már tudom, mi történhet, talán most másképp alakulna minden...
A bizonytalanság egyre mardos, s eközben megöl a vágy, hogy érezzem ennek a kislánynak a testét. Hogy újra csókolhassam... Ma is jön, nemsokára elkezdi a büntetőmunkát. Talán beszélnem kellene a kísérletről, vagy egyszerűen legyek kedves vele? Vagy űzzem el, lökjem minél távolabb magamtól? Érzem, hogy hamarosan döntenem kell, közeleg a háború első napja. Tudom már, hogy sokan meghalnak majd, tudom, hogy... kopogtatnak... a francba, ez ő lesz... vajon mit kéne tennem...? Talán ő vall színt.... Talán ma nálam alszik, s végre megnyugodhat háborgó lelkem. Talán nincs nyugalom, csak „az élet" van... Most megyek, kinyitom az ajtót... Már várnak rám...