4. fejezet
Évi 2009.06.21. 10:20
Az igazgatónő igazat adott Pomfrey-nak, de ahhoz ragaszkodott, hogy maga kísérje Perselust a pincébe.Lassan haladtak, a tanárnő szinte vonszolta a varázslót a lépcsőkön lefelé. Viszont ahogy lejjebb értek, úgy Piton egyre inkább kezdte visszanyerni öntudatát. A kérdésekre már egészmondatokban válaszolt, s mintha a régi, fagyos méltóság is felszínre került volna.
A tanár szobájának ajtaja előtt már majdhogynem a régi Perselus Pitontól búcsúzott Mcgalagony. Látszólag. A tanárnő azonban tudta, a férfi már sohasem lesz a régi…
- Végre egyedül... - sóhajtotta Perselus, ahogy a csukott ajtónak dőlt. A gondolatok megrohamozták, minden kis képkocka megvilágítva, nagyító alatt mutatta magát a professzor fejében.
Piton újra remegni kezdett, lábai rövid idő után feladták, s ő a fal tövébe rogyott. A tanár csak nézett maga elé, az élet nem volt valóságos számára.
Nem tudta meddig ült az ajtóban, de mikor a tudata ismét a jelenben járt, úgy döntött, hogy az ágyában várja az örökkévalóságot...
Üggyel-bajjal felállt, s nem sokkal később az ágyban találta magát. Az idő összevissza ugrált most, hol a múltban volt, hol pedig a jelenben. Voltak percek, amelyekkel így nem tudott volna elszámolni. De kit érdekelt ez már!
Csak feküdt a takarón, eszébe sem jutott, hogy le kéne vetkőzni, csak bámulta a plafont a maga képeivel. Hermione, a csata. Hermione, Bellatrix. Hermione, McGalagony… Hermione…
Az éjszaka közepén egy hatalmas puffanásra ébredt. Álmában újraélte szerelme elvesztését, s most ott ült elgyötörten, verítékben úszva… Testi ereje visszatért, de borzalmas volt, ahogyan elmúlt a szervezetében az az önvédelmi mechanizmus, amelyik eddig elkábította, ámde megvédte elméjét az őrületes, elviselhetetlen fájdalomtól.
Kikecmergett rab-ágyából, s elment az ablakig. Olyan nehéz volt akkor lélegeznie. Minden lélegzetvétel, késként hasított tüdejébe. A gyomra émelygett, legszívesebben hányt volna. De most mégis az ablaknál állt, s nézte a nyugodt, holdfényben fürdő roxforti birtokot. Ez a nyugalom is fájt, így aztán elfordult az ablaktól.
Ekkor azonban megpillantotta Hermione ott felejtett, aprócska kis pólóját. Széke támláján feküdt, gazdáját várva. Egy ruhadarab, mely nem is sejti, hogy a gyönyörű, kedves fiatal lány már soha többé nem jön vissza érte, nem viseli már a bőrén.
Ettől a gondolattól elszakadt az utolsó húr is Perselus lelkében. Magához szorította a pólót, s sírt, mint egy kisgyerek. Sírt, úgy ahogy talán még ember nem sírt. Felszakadt lelkéből minden fájdalom, ami eddig gyötörte. Eluralkodott rajta a kétségbeesés, az elvesztés fájdalma, hogy akiért élt, mostanra nincs többé. Az ő nyomorult élete megvan, de mi végre, ha ő nincs. S a szenvedés, melyet Hermione érezhetett… S ő nem volt ott, nem vigyázott rá, s most halott és soha többé nem jön vissza…
Piton átaludta az egész napot. Nem is sejtette, hogy a Szent Mungoba érve Mcgalagony milyen hírt kapott, hogy az információ hallatán a boszorkány csak hebegni-habogni tudott, s csak azután nyögte ki, hogy már megy is Perselus Pitonért. Siet, hiszen a férfinak tudnia kell a dologról, és döntenie kell.
- Perselus, nyissa ki, fontos dologról van szó! Professzor, kérem! – hallatszott a dübörgés és Mcgalagony hangja az ajtón túlról. A tanárnő már öt perce próbálta ajtónyitásra sarkallni Pitont, mindaddig sikertelenül.
A bájitaltanár ájultan aludt, először nem is hallotta kolléganőjének kopogtatását és hangját. Majd valahogyan mégis eljutottak elméjének belsejébe az ingerek, s tudata sötét lyuk mélyéről végül kijutott a fényre. De a tudat nem bírta ezt az erős fényt, az emlékek áradata egy rövid időre megint megbénította. Piton tagjai merevek voltak, s gondolatok ezreivel küzdött ismét, így hiába volt ébren, mégsem volt képes elmozdulni a helyéről.
- Perselus, Merlin szerelmére… - McGalagony már nagyon aggódott a szerencsétlen sorsú férfi miatt, de türelme és kitartása fogytán volt.
- Minerva? Mi történt? – Nyílt az ajtó, s ott állt a professzor, önmaga árnyékaként. A lélek kínjai mély ráncokat rajzoltak arcára, haja kusza volt, teste hajlottnak és töpörödöttnek tűnt.
- Jézusom, Perselus! – Csak ennyi jött ki hirtelen McGalagony torkán.
- Ne nézzen így rám, nem vagyok kísértet! – szűrte a fogai között a tanár. – Még nem vagyok… Inkább jöjjön be.
- Igen, igen… de kérem, üljön le! – Az igazgatóasszony első döbbenete után, gyorsan Piton segítségére sietett. Látta, hogy már csak pillanatokig tart ki Piton remegő lába. A tanárnő egy fotelhez kísérte őt, majd helyet foglalt egy közeli széken.
- Nem is tudom, honnan kezdjem, ez nem könnyű… Először is elnézést kell kérnem, hogy így magára törtem, de az ügy halaszthatatlan. Ez olyan dolog, ami… - McGalagony nehezen kezdett bele a mondandójába, még Piton szemébe sem tudott belenézni. Egyre csak saját nyugtalan kezeit fürkészte. Piton eközben a lehető legméltóságteljesebben elhelyezkedett, és félig felhúzott szemöldökkel nézte az asszonyt.
- Nem, ezt nem tőlem kell hallania – szólalt meg egy nagyobb szünet után a tanárnő. – El kell mennünk a Szent Mungoba, a lehető leghamarabb! Mit gondol Perselus, képes most velem tartani? Kérem, úgy mérlegelje a dolgot, hogy ez élet-halálkérdés!
- Mi ez a zagyvaság Minerva? Kinek függne az élete tőlem? – kérdezett vissza éles hangon a tanár. Olyan remény ébredt a szívében, amiről tudta, hogy csupán délibáb.
- Nagyon kérem Perselus, most ne kérdezzen, csak válaszoljon a feltett kérdésre. Velem jön? – McGalagony akaratán kívül is könyörgőn nézett a bájitaltanárra. Piton nem tudta miért, de nem tudott nemet mondani. Józan esze azt súgta, küldje el a bolond vénasszonyt, ne hagyja feltépni az amúgy is gennyes sebet a szívén…
- Rendben, megyek. Kérem, várjon kint, rögtön jövök. – Az igazgatónő bólintott, majd elhagyta a szobát.
Perselus gyorsan átöltözött. Épp ideje volt, mert már napok óta ugyanazt a ruhát viselte. Kicsit felfrissítette magát egy kis hidegvízzel, s már indult is Minerva után.
Amint kilépett a szobából, a tanárnő látta, hogy kollégája kissé erőre kapott. Már nem remegett olyan reménytelenül a lába, s a tekintete is tisztább lett.
- Siessünk – szólt McGalagony, s elindultak a rezidenciája felé. A helyiségbe lépve McGalagony rögtön a pálcájáért nyúlt, s azon nyomban tüzet gyújtott vele a kandallóban. Míg Piton becsukta maga mögött az ajtót, a professzorasszony egy cserépből némi zöld port szórt a vidáman pattogó tűzbe. Az azonnal felizzott, s színe zöldre váltott. Perselus felé nézett, aki egy fejmozdulattal jelezte, hogy menjen csak ő elsőként. McGalagony nem sokat váratott magára, belépett a tűzbe, hangosan kimondta hová szeretne menni, s eltűnt. Egy percre Piton egyedül maradt a szobában. Nagy sóhajjal kísérve követte kollégája mozdulatait, s hamarosan ismét üresen állt az iroda.
A tanár magában erősen a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály-ra összpontosított, s néhány pillanatnyi nyomorfelkavaró hoppanálás után, meg is érkezett.
|