Gyűlölöm az önnön kényszerességemet, fáraszt a saját maximalista oldalam.

Van, hogy ülök és elmegy egy egész nap azzal, hogy szorongok, hogy ma sem tettem semmit annak érdekében, hogy elismert (újság)íróvá lehessek, hogy énekesnő váljon belőlem, hogy kiforrott, sokoldalú művésszé avanzsálódjak.  És ez az a pont, amikor úgy jól pofán baszarintanám magamat. Aztán persze, legvégül mégiscsak teszek valamit (szépen is néznénk ki, ha folyton csak a „rágódó zónámban” dőlöngélnék előre-hátra – vinnének is a már nem létező Lipótra), de bárhogy is, csak ritkán érzem magam igazán elégedettnek.

Egy elismerő szó, egy nem túlzásba vitt, éppen kellemes hátba veregetés azért képes helyére billenteni a lelkem kényes egyensúlyát. És ha így nézzük, ilyenképpen mostanában még csak nem is panaszkodhatok.

ZENEKARBAN énekelek végre! És ami ennél is fontosabb, hogy a tagokban rokonlelkekre találtam, akik tökéletesen dekódolják a kicsiny lényem rezdüléseit és ekképpen segítenek is fejlődni… Inspirálnak és szeretnek. Azt hiszem, számomra ez a két legfontosabb dolog a világon.

Ha ez meg van, képessé válok arra, hogy árnyak nélkül viszontszeressek és adjak. Hogy jobb legyek minden létező értelemben.

Egyelőre még az ismerkedő szakaszban vagyunk, tehát semmi különöset nem mondhatok – de annyi biztos, hogy a megfelelő irányba haladunk. Aztán majd meglátjuk! Egy napon jó volna megmutatni nektek, hogy mit tudunk… Ugye jöttök koncertre?:) (:

Mi van még… A csoda sajátos módon illegeti magát életem színpadán, és ez… hogy is mondjam, felvillanyoz. Levelezések, rokonlélek-blogok, barátok, gesztusok, egy keserédes fél nap egy aprócska kóbor kutyával… Úgy érzem, nagy változások előtt állok, néha kifejezett meggyőződésem, hogy most valami igazán JÓ dolog fog történni.

Nem tudom, hogy így van-e, mindenesetre az ilyesmi gondolatok nyugtató hatással vannak a mindenkori idegrendszeremre. :)

Jajj, azt meg még nem is meséltem, hogy a Melissa McBride-os levelezésnek lett némi folytatása. Vagyis… Úúú… Ez egy olyan hosszú, mellékszálakkal tűzdelt történet, hogy inkább arra biztatnálak benneteket, hogy keressetek fel, menjünk el teázni, hogy ott majd elmondhassak mindent! :) (:

Előljáróban annyit elmondhatok, hogy az a nő önmagában is egy CSODA, és még önmagához képest TÚL rendes volt velem. És mindezt miért? Mert küldtem neki egy nyamvadt rajzot.

Ha pali lennék, megkérném a kezét. Istenzityi. :D Így viszont tökéletes példaképemmé lett; a tehetség és a jóság kiapadhatatlan forrása ő.

Úgy tudom, hogy most nehéz időszakon megy keresztül ez a drága hölgy, úgyhogy triplán kívánom, hogy az élet visszaadja neki mindazt a jót, amit ő ad másoknak. (much love to you too, Dear! :)) – mert igen, Ő ILYEN stílusban beszélget velem… ^^ Azért titkon remélem, hogy egy nap összefutok vele valahol - ugye, jöttök forgatni a kis büdi Magyarországra, ugye ugye ugye???:) – hogy aztán reszkethessek, hogy netalántán halálra ölelget. – igen, ő még ilyesmire is hajlamos. Nincs mese, egyszerűen imádom ezt a nőt…

Szóval, ilyesféleképpen telnek a napjaim. Írogatok (leveleket, cikkeket, novellákat, egy regényt), énekelek (yeah…), melót keresek (olykor találok is, ha van egy kis szerencsém – de ha tudtok valamit, azért szóljatok! :D), kutyázom (Mázli-függő vagyok, de tényleg), ápolom a baráti kapcsolataimat (ugye, mindenki tudja, hogy mennyire szeretem?:)), családolok (…ők a mindeneim.)

Szóval telik el az élet, jönnek a ráncok. És én ezt így szeretem, még akkor is, ha olykor rohadt nehéz…! Ja… szóval fasza ez, na. Megyünk sörözni?:))))

Cuppantás!

Évi