|
2. fejezet
Évi 2008.12.05. 18:06
Hermione hirtelen ébredt fel, s azt sem tudta hol van. Álmában újraélte Ginny halálát, amely így, az álom fertelmes nagyítója alatt talán még szörnyűbb volt.
Piton karját a lány derekán nyugtatva, békésen szuszogott Hermione mellett. Ezt látva a kislány elmosolyodott, s megnyugodott kissé. Ami megtörtént az elmúlt, nincs mit tenni. De a jövő hozhat még csodát. Piton azt ígérte, minden rendben lesz, s ki tudja, talán tényleg együtt maradnak a háború után is.
A háború után... Erre a gondolatra elszorult Hermione szíve. Igen, Piton előző nap jól mondta, valóban nem hiszi, hogy a vérengzés belátható időn belül véget ér, vagy ha mégis, az egyenlő lesz a megadással. Az azt fogja jelenteni, hogy Voldemort győzött, s belegondolni is őrjítő, hogy mire lehet még képes. De nem, nem! Bíznia kell Perselusban ő mellette van és vigyáz rá, bármi történjék is…
Ahogyan így gondolkodott, egyszer csak megmozdult a kéz a derekán, Piton felébredt. Nem szólt semmit, csak közelebb húzódott Hermione-hoz, s maga felé fordította. A lány a férfira mosolygott, majd egy aprócska puszit nyomott a szájára. A varázsló egy érzelmes homlok csókkal válaszolt.
Arcukon mosoly volt, de szemükből az előttük álló nap félelme sugárzott.
Nem is teketóriáztak sokat, gyorsan elkészültek, s elindultak a Nagyterembe megreggelizni, illetve átbeszélni még egyszer a „haditervet”…
Először Hermione lépett ki Piton szobájának ajtaján kiábrándító bűbáj hatása alatt, majd néhány perccel később a tanár is követte. A kislány a varázslatot csak a bejárati csarnokban hatástalanította, majd belépett a most is pompás és hatalmas Nagyterembe.
A novemberi égbolt hangulatossá, egyben kissé félelmetessé is tette a termet. Ezen a reggelen a fényhiány miatt fáklyákkal és gyertyákkal világították meg az óriási helyiséget. Hermione-nak erről akaratlanul is eszébe jutott a Karácsony... Szemébe könnyek szöktek, de mivel nem akarta, hogy barátai észrevegyék elgyengülését, egy gyors mozdulattal letörölte az árulkodó, fényes cseppeket.
A régen zsibongó és élettel teli Nagyterem most szinte üresnek tetszett. Hónapok óta így volt már, de a griffendéles lány ezt sehogy sem tudta megszokni. Egy ízben beszélgettek erről Pitonnal, s tudta a férfi is hiányérzettel küzd annak ellenére, hogy a legtöbb diákot egyáltalán nem kedvelte. Elveszett életükből a szokás kapaszkodója, a rend teremtette nyugalom. Helyében maradt némi remény, a harc, s a gyász. S persze a Voldemort iránti megvetés, gyűlölet.
A legtöbb ember ilyen súly alatt élt, s különösen azok lelke volt nehéz, akik szemtől szemben csatáztak a legkülönfélébb lényekkel a Nagyúr hatalmának megtöréséért.
S ez a reggel sem hozott enyhülést a Roxfort „lakóinak”. Előttük állt egy újabb vészterhes nap, melyet túl kellett valahogyan élni, a győzelemért, magukért, a jövőért…
A teremben ott volt a szokásos brigád. Az ellenállások egyik vezérágát képviselték ők, szinte elszigetelten a többi csoporttól. (Nem kis részben azért voltak meghatározóak, mert közöttük volt a Kiválasztott…).
Csak néha nyílt alkalmuk beszélni másokkal, hiszen minden lehetséges kommunikációs vonalat figyeltek. De ha mégis sikerült zavart kelteni Voldemort „tökéletes” rendszerében, akkor megosztották terveiket, s stratégiákat dolgoztak ki, amelyeket néha sikerült megvalósítani, néha nem.
Most is egy ilyen akció előtt álltak.
A feladat abból állt, hogy semlegesíteni kellett egy halálfaló bázist, ahol fogva tartották néhány társukat.
Perselus Piton legutóbbi kémkedése nyomán kiderítették, hogy a foglyok; nevezetesen Nimphadora Tonks, Molly Weasley és Alastor Mordon, életben vannak. Mindössze egyetlen oka volt, hogy nem ölték meg őket azonnal. Eltökélt szándéka volt a Lucius Malfoy vezette csatlósoknak, hogy odacsalják és végezzenek a „bolond Dumbledore-hívőkkel”, s persze Harry Potterrel, hogy végre beteljesedhessen a jóslat…
…A tanárok asztalánál ott volt néhány auror, Arthur Weasley, iker fiai: Fred és George, s a család feketebáránya, Percy Weasley is. Remus Lupin csendesen üldögélt egy széken, távolabb az összegyűlt társaságtól… A tanári kar legnagyobb része is ezt a csoportot erősítette. A végzősökkel együtt egészen sok emberrel indultak aznap a halálfalók ellen…
Hermione csatlakozott a Ron-Harry pároshoz, akik éppen Hagridról beszélgettek. Még mindig nem tudtak napirendre térni fél óriás barátjuk elvesztése felett. Ő volt a legfrissebb seb egyre megtépázottabb lelkükön.
A lánynak már nem maradt ideje hozzászólni a dologhoz, mert ekkor belépett - utolsóként – a bejáraton Perselus Piton, s ezzel megkezdődött az utolsó egyeztetés…
Elindultak. Elől az aurorok egy kisebb csoportja, önkéntes varázslókkal vegyítve. Ez azt jelentette, hogy a végzősökön kívül szinte mindenki a „frontvonalra” készült.
A diákok, Flitwick és Bimba professzorral hátul maradtak. Őket a beosztott aurorok védték. A két táborra felosztott csapat egyenesen a roxforti birtokhatár felé vette az útját. Hoppanálással hagyták maguk mögött az ódon kastélyt.
Perselus és Hermione szeme sokszor találkozott a megbeszélés alatt, s hoppanálása pillanatában Piton egy sóhajjal és egy végső, mélyreható pillantással búcsúzott a lánytól.
Hermione úgy érezte, az a tekintet megfagyasztotta minden érzékét, gyomrát görcsbe rántotta.
De nem volt idő merengeni, már indultak is az elhagyott falucska szélén épült, katonai raktárhelyiség felé. Tudták, a halálfalók már várnak rájuk, de nem tekintik őket ellenfélnek Voldemort támogatásának árnyékában…
Mikor is Hermione lába földet ért barátai mellett, már mindenfelé átkok táncoltak körülöttük. Mindannyian földre vetették magukat. Még így is, hogy majdnem a szálláshely mögé érkeztek szinte elfedve a harcolók elől, néhányan majdnem az életükkel fizettek. Isteni csoda volt, hogy senki sem sérült meg komolyabban.
Az aurorok rögtön helyezkedtek, illetve a ház mögé bűvöltek néhány megtermettebb konténert a közelből, hogy a második csoport elrejtőzhessen, amíg nincs rájuk szükség. A diákok ugyanis csakis akkor avatkozhattak be – ez volt a megállapodás – ha végletesen elfajulnának a dolgok.
Hermione érezte, hogy vibrál körülöttük a levegő, nyomasztotta őket, hogy ott kell gubbasztaniuk a kukák rejtekében, míg mások talán éppen akkor haltak meg…
A kiáltások egyre szaporodtak, de nem lehetett megállapítani soha, hogy halálfaló vagy éppen az övéik közül került valaki terítékre.
Egyszer aztán Mcgalagony professzort látták közeledni, macskaformában. Ilyen káoszban csakis így juthatott diákjai közelébe. Mikor is visszaalakult, fojtott hangon a következőket mondta:
- Mindenki maradjon a helyén! Azaz, – itt a tanárnő hangja elcsuklott – öt fiú önkéntest kérek, de azonnal! Lehetőleg olyan jöjjön, aki jól bánik a pálcájával. Sajnos kezd elfajulni a helyzet, egyelőre mégsem engedhetem, hogy mindenki veszélybe sodródjon. Már ha ennél jobban ez lehetséges…
A griffendélesek házvezetője végtelenül elgyötörtnek tűnt, olyan volt, mintha egy nap alatt 20 évet öregedett volna. Ruhája koszos volt, haja zilált, s arca holt sápadt.
A tanulók, illetve kísérőik tudták, hogy baj van.
Az önkéntesek összegyűltek Mcgalagony körül. A nő hallott még néhány lányt zsörtölődni, amiért ők nem mehetnek, de nem kommentálta az esetet. A kérés – mert ez már parancs nem lehetett – elhangzott. Végül hatan csatlakoztak a távozó professzor asszonyhoz, Neville sem volt hajlandó meghátrálni…
Hermione magára maradt. Legalábbis ez a gondolat ismétlődött folyton a fejében, hiába volt körülötte még néhány társa, meg az aurorok. Immáron Ron és Harry is harcoltak. Mindenki, aki igazán közel állt hozzá, a halál szélén táncolt.
Szóval, csak guggolt az átkozott konténer mögött, s minden nagyobb zörejre és sikításra összerezzent.
- Csak ne ők… Merlin, kérlek, csak ne ők legyenek…
A hangok egyre közelebbről hallatszottak, így a rejtekhelynél az őrök előreszegezték a pálcáikat. A halálfalók úgy bukkantak fel a semmiből, hogy egy szempillantásnyi idő sem maradt felkészülni a támadásukra.
Három auror előreszaladt, a többiek a diákokat védték.
A kis griffendéles mozdulni sem bírt, próbálta valahogy visszapumpálni az erőt a végtagjaiba. Teljesen elszabadult a pokol körülötte, de végül sikerült harcra kész állapotba hoznia magát. A helyén maradt és várt. Egy-két társa már előbújt, és párbajozott, de ő a végére akart maradni.
Ekkor azonban furcsa dologra lett figyelmes. Az egyik konténer mögött fekete árnyat látott elsuhanni. Nézte a helyet, s azt hitte hallucinált, mert senki nem támadott rá, s ahogy figyelte a helyet egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy nem is lehetett ott senki.
Miután kissé megnyugodott kalapáló szíve, szemével ismét a harcolókat kereste…
Nem is sejtette, hogy eközben Lucius Malfoy ördögi tervet eszelt ki. Hagyta, hogy a lány azt higgye, hogy csak a szeme káprázott, s utána mászott vissza szomszédos konténer mögé, immáron láthatatlanná tévő köpeny rejtekében. Épp kapóra jött neki, hogy az az ostoba Potter, a harci láz hevében nem figyelt, s elhagyta apja örökségét…
Malfoy kihasználva a megfelelő pillanatot, imperius átkot szórt Grangerre, aki bár nem látta támadóját, de mindent értett és érzékelt, már nem tehetett többé semmit. A halálfaló megbénította az akaratát.
Biztos volt benne, hogy most meg fog halni. Szemét behunyta, s úgy várta az Avada Kedavra-t. De nem jött a halál, viszont Malfoy ott fújtatott mellette idegesen és valamiféle ruhaanyagot teríthetett rá, legalábbis az érzés olyan volt.
Mikor a lány végre kinyitotta a szemét, látta, hogy láthatatlanná tévő köpeny van rajta. Ám épphogy csak felfogta a dolgot, a lábai máris elindultak a raktárépület irányába. Hermione egyszerűen képtelen volt kitalálni, mi ez az egész. Legbelül rettegett, de mégis élt a remény, hogy talán valahogy túlélheti ezt a csatát. Még nem volt halott, s ez nagy csoda volt. Talán az égiek ezután is vigyáznak rá…
Bárhogyan is, hamarosan elérte az épület hátsó falát, ahol mindössze egy tűzlétra volt. Kezei megragadták a jéghideg vasat és Hermione elkezdett mászni. A felismerés sósavként mart belé, ha tudott volna, bizonyára ott helyben véget vetett volna saját életének, csakhogy mentse magát attól az irtózattól, ami rá vár. Mászott egyre feljebb és feljebb, meg sem állt a tetőig. A griffendéles látta maga előtt a hátralévő utat, a sima tetőt, ahová Malfoy vezérelte.
Lassan lépdelt előre. A betonút vége, amely a mélybe vezetett még messze volt. A lány hirtelen imádkozni kezdett és belül sírt, és ellenállt, ahogyan csak bírt.
- Nem, nem, nem megyek tovább! Állj! Elég! A testem az enyém, én irányítom! Könyörgöm, állj! – De a végtagok nem engedelmeskedtek, így Hermione, Pitonnak próbált üzenni. Remélte, a férfi meghallja a néma könyörgést.
- Perselus… Perselus… szeretlek. Remélem jól vagy… Úgy szeretlek. Ugye túléljük? Azt mondtad, túléljük. Ugye együtt maradunk? Ugye szeretsz és eljössz értem… Eljössz értem és megmentesz és összeházasodunk. Igen. Vicces lesz, ahogy majd letérdelsz és megkérsz, de én igent mondok, csak gyere. Gyere és ments meg! Tudod, hogy itt vagyok, kérlek! Nézz fel… Csak nézz fel. Kérlek. Perselus… Meg fogok halni…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
