|
1. fejezet
Évi 2008.12.05. 17:50
Éppen hogy csak becsukódott az ajtó, máris egymásnak esett a két szerelmes. A férfi a kőfalhoz nyomta testével a fiatal lányt, s elkezdte lehámozni róla a szvettert. A lány sem tétlenkedett, keze már partnere övénél ügyeskedett. Pár pillanattal később már meztelenek voltak mindketten. A férfi csókolta, ölelte az előtte feltáruló női testet minden szenvedélyével, majd kedvese melleit kezdte kóstolgatni. Szívta, becézte az aprócska bimbókat. Miután érezte a lány lágy csípőmozgásából, hogy az többre vágyik, térdre ereszkedett, s vadul a fiatal nő szemérmébe nyalt. Erre az hangosan felnyögött….
…Hermione öle tüzelt a vágytól, élvezte Perselus minden mozdulatát. Piton falta szerelme vértől duzzadó szemérmét, miközben a lány pihegő-élvező arcát figyelte. Azt akarta, hogy mindennél jobb legyen szerelmének.
Hermione nem bírta tovább, most ő akarta szájával kényeztetni a professzort. De az nem hagyta, egyszerűen nem akarta őt „úgy” látni. Még túl élesen élt benne egy fájó-gyűlöletes azkabani emlék…
…Így óvatosan magához húzta a lányt. Hermione, mikor megérezte magában Perselus kéjtől megkeményedett férfiasságát, úgy érezte, nem bírja tovább. Jön a katarzis. Végül mégiscsak sikerült elhúzni a gyönyör csúcsának pillanatát, ámbár nem sokáig...
Piton, ütemesen, hevesen mozgott, s a griffendéles közben a hátát marta. Néhány perccel később remegések, és mélyről jövő, ősi vágy-kiáltásokkal beteljesítették együttlétüket…
Perselus a karjába vette Granger-t és egyenesen az ágyához vitte. Ott óvatosan letette, és maga is mellé feküdt. Védelmezőn átölte, s nyakába fúrta az orrát…
Nagyon élvezte, hogy végre a lány mellett lehet. Három hete hogy el kellett mennie, három hete hogy semmit nem hallott Hermione felől…
A háború elején találtak egymásra. A zűrzavar, az érzelmek lázas kavargása hozta össze őket. Már nem is emlékeztek a percre, mikor megszületett a néma megállapodás. Akkor semmi sem volt tiszta, őrületként éltek meg minden pillanatot.
Piton nem értette, miért van vele a lány. Hiszen még rettentően fiatal, alig tizenhét éves, előtte az élet. Ő pedig csak egy zsörtölődő, vénülő denevér. De Hermione hozzá menekült és Piton nem tudott nemet mondani. Képtelen volt ellökni a kis boszorkányt. Inkább támasza, biztos pontja lett egy bizonytalan, tébolyult világban.
Majd meglátják mi lesz később, meglátják, mit hoz az út. Mikor a jövőjükről beszélgettek, mindig ezzel zárták a témát. De legbelül tudták a sorsuk közös, összetartoznak. Ma, holnap, mindörökké…
…Perselus élvezte, hogy végre magához szoríthatja, imádhatja azt a kis boszorkányt, aki még ötödikes korában, egy büntetőmunka alkalmával, egyetlen apró mozdulatával megpecsételte professzora sorsát…
Hermione egyszer csak megmozdult Piton ölelő karjaiban.
- Azt hiszem… el kellene mennem mosakodni. – szólalt meg halkan a lány. Orrát eközben Piton arcához dörzsölte finoman.
- Maradj még velem… csak egy kicsit – a férfi még erősebben tartotta Hermionét, miközben egy pici csókot nyomott az arcára.
- Nem futok el, ne aggódj – mosolyodott el a lány.
- Ki tudja! Jobb, ha szemmel tartalak! – élcelődött halvány mosollyal a szája körül a tanár.
Csend telepedett a szobára. Feküdtek némán, s élvezték a perc varázsát. Kiélvezték, amit csak lehetett belőle, pedig az vajmi kevés volt. Egy kis töredék, ami övék lehetett az egészből, hiszen lelkükre nehezedett a háború, az elvesztés súlya.
Piton épp jó helyen tudhatta azt az egyetlen valakit, aki igazán számított neki, de ez is csak ideiglenes, hamis biztonság volt. Hiszen bármelyik pillanatban rájuk törhettek a halálfalók, vagy ki tudja milyen szörnyűség leselkedett még rájuk e falakon kívül.
Perselust egyedül Dumbledore halála kísértette, akinek a vére az ő kezéhez tapadt… De ő már átélt pár dolgot, a lelke némileg megerősödött. Viszont Hermione „alig felnőtt” lénye éppen most kapta a legnagyobb sérüléseket, a legmélyebb sebeket, amelyeket ember szerezhet.
Ölnie kellett, s látott olyanokat meghalni, akiket közeli barátjaként szeretett, olyanokat, akik közel álltak hozzá. Immáron hónapok óta élt egy olyan életet, ahol minden irreálisnak tetszett, hiszen az ép elme alig tudja felfogni a véres változásokat, az eszméletlen pusztulást, amivel szembesülni kényszerült.
Tehát feküdtek szótlanul, ölelték egymást féltőn, és hallgatták a csendet.
- Ginevra Weasley-n jár az agyad, jól gondolom? – szólalt meg végül Piton.
- Tessék? – ocsúdott fel Hermione.
- Ginny. Hiányzik neked… - fűzte tovább a szót a férfi.
- Igen, hiányzik… Rettenetesen… - vallotta be végül a kislány.
- Vége lesz egyszer… Tudom, hogy nem hiszed, de vége lesz… - szólalt meg rövid hallgatás után ismét a professzor.
- Bárcsak én is így érezném… Bárcsak… - nem tudta kimondani, hiszen annyira elcsépelten hangzott már, mégsem vágyott semmi másra, csak a háború végére és a feledésre.
Perselushoz bújt, fülét a férfi szívére tapasztotta.
- Félek a holnapi csatától, Perselus. – súgta a sötétnek néhány perc után Hermione.
- Ne aggódj kicsi lány, nem lehet bajod. McGalagony egy órája biztosított téged, hogy nem eshet bántódásod. Egyszerű rajtaütés lesz, s te a többi végzőssel a háttérben, aurorok védelmében fogtok… - ekkor azonban a griffendéles a szavába vágott.
- Én is ott voltam a gyűlésen, mindezt tudom, de nem is magamért aggódom. – Ekkor Piton a mellkasa felöl halk hüppögést vélt hallani. – Mi lesz velem, ha meghalsz? Nem veszíthetlek el! Abba belepusztulnék! – Hermione mire idáig jutott mondandójában, már zokogott.
- Hermione, holnap nem történik rossz se velem, sem veled. Értetted? Semmi a világon! – Piton, a kislány fejét óvatosan maga felé fordította, hogy egyenesen a szemébe mondhassa a nyugtató szavakat. – Régen nem bántam volna ha meghalok, de most minden okom megvan hogy éljek, és élni is fogok! Vésd észbe Granger… Szeretlek! –
A lány feljebb mászott Perselus testén, s egy könnyes-szenvedélyes csókot váltott Pitonnal.
- Én is szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek!
A könnyek kimosták a lány lelkéből a felgyülemlett feszültséget, sokkal felszabadultabban töltötték az időt a továbbiakban…
Végül Hermione nevetve vetette oda gúnyolódó kedvesének:
- Rendben, most már tényleg megyek zuhanyozni… Ki tudja, talán útközben találkozom Ronnal, és…
Piton egy párnát dobott távozó kedvese után… - Majd adok én... – fűzte hozzá.
Hermione már lépett is volna ki az ajtón, mikor Piton utána szólt.
- Granger, visszajössz? Aludhatnánk együtt… - ez a kérdés hatalmas dolognak számított, mert eddig még soha nem keltek egymás mellett reggel, mivel félő volt, hogy valaki rájön a kapcsolatukra
- Igen…. Majd valamit kitalálok, és… jövök…
Ezzel Hermione elindult kifelé a helyiségből. Valamiért ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy küldjön egy mosolyt az ajtófélfa felé...
- Várlak!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
