Felemelem a fejem, s kinézek az ablakon. Elképzelem, ahogyan mások alszanak, hogy milyen kellemes lehet, beburkolózni a csendbe. Azonban a lányom torkából feltörő ordítás nem hagy tovább elmélkedni, így hirtelen mozdulattal felállok, belebújok a papucsomba, összehúzom magamon a köpenyem és elindulok a kicsi szobájába, a szokásos úton.
Megőrjít a rutin, a napok egyhangúsága. Soha nem gondoltam, hogy ez ilyen lesz.
Akkor szorongatott meg először a félelem, mikor megtudtam, hogy gyermeket várok. Csak álltam lehúzott nadrággal a fürdőszobában és néztem a terhességi tesztet. Megbabonázva meredtem rá, ki tudja meddig. Mikor elmondtam a nagy hírt Neki és a családnak, persze, megnyugodtam, hiszen mindenkit annyira felvillanyozott a kicsi érkezése. Kis időre elfelejtettem, hogy milyen is az a torokszorító érzés…
Aztán ahogy domborodott a hasam, szépen lassan visszakúszott belém a félelem. Láttam, hogyan alaktalanodom el, s éreztem miként távolodik el tőlem, mint nőtől a férjem. Folyton csak a babáról beszéltünk, pedig engem már megőrjített a téma. S a gyerekre hivatkozott akkor is, mikor nem ért hozzám többé. A szexuális életünk a kicsi világra jöttével helyreállt, de valahogy ez már nem volt ugyanaz. Annyira vágyom, vágytam a szenvedélyt, a féktelen dugásokat, ő meg úgy kezelt, mint egy porcelán babát. Nem tudott többé úgy nézni rám, mint egy ribancra, akit néha jól helyre tehet; én lettem a gyermeke anyja.
A férjem dolgozni jár, én itthon maradtam a gyerekkel. Nincs más, csak ez a négy fal, jó ideje. Próbáltam kivinni a kicsit a levegőre néha, de öt percet sem töltöttünk kinn, már sírni kezdett. Nem bírtam elviselni. Vádoltam, amiért keresztülhúzza a terveimet, s amiért megbámulnak minket az utcán. Akkor már jobb itthon. Néha azért meglátogat egy-egy ismerős, de az sem boldogít, hiszen másról sem esik szó, csak a lányomról. Kérdezgetnek, hogy jó alvó-e a gyermekem, hogy volt-e már lázas… S én fásultan válaszolok. Mit tehetnék mást? Ha elkezdek az érzéseimről beszélni, mindenki csak megvetően néz rám, amiért kesergek, mert hisz mindenem megvan! Szép házam, szerető férjem, gyönyörű gyermekem. Gondoljak csak azokra, akiknek ez nem adatik meg! Ugye, hogy máris jobb egy kicsit? – Egy frászt jobb. Menjek el pszichológushoz? Azt mondjátok? Minek? Mit tud ő rólam? A doki vagy férfi, vagy sikeres anya, esetleg egy hajadon, vagy vénkisasszony, hát honnan tudhatná ez a másik ember, hogy mi zajlik bennem? Hogy mindentől kilométerekre távolodtam, és hogy egyre kevesebb a levegőm.
Szeretőm van. Nem tud róla senki. A kórházban ismertem meg, miközben egy szülést követő vizsgálatra vártam. A felesége volt épp soron, így egyedül üldögélt a kivizsgáló előtt. Lopva megfigyeltem ezt az embert, és megállapítottam, hogy szörnyű lenne, ha ő lenne a férjem. Nyafogós, hisztizős típusnak tűnt, ahogyan ott lélegzett, alig pár centire tőlem. Minden sejtem tiltakozott ez ellen a férfi ellen, én mégis megszólítottam.
Nem kellett sok, hogy kiderüljön, hogy mennyire szenved az apa szereptől. Azt gondoltam, segíthet a beteg lelkemen, azt hittem, ő majd megváltoztat bennem valamit. Így megadtam neki a számomat. Innentől már nem túl bonyolult a történet; minden héten egyszer találkozunk, s kiveszünk egy szobát valahol. Én azt hazudom, hogy könyvklubba járok, ő azt hazudja, hogy túlórázik. Senki nem sejt semmit; ahhoz hogy a gyanú felébredjen, túl rövid az mindössze heti néhány óra, amit megszokott világunkon kívül töltünk…
Sokszor van az, hogy csak ülök, és nevetek. Kacagok, mert nem tudom elképzelni, hogyan keveredtem ebbe a kapcsolatba, hogy hogyan baszhatok heti rendszerességgel, ezzel a patkány képű, ostoba, beképzelt alakkal? Mikor jóképű, megbízható, okos férjem van. Ő a maga a tökély, míg én csak… Én… már azt se tudom, hogy ki vagyok. És mikor eddig jutok a gondolataimban, már folynak is a könnyeim.
Ahogy felveszem a gyermekemet a karomba, rögtön elalszik. Ezért kellett ennyit sírnod? Ezért keltettél fel? Óvatosan visszarakom a kiságyába.
Alig merem felvenni a lányom egy ideje. Egyszer, az ágyon ringattam, majd felálltam, s körbehordoztam a szobában. Akkor annyira idilli volt minden egyes másodperc. Mindent jól meg akartam nézni, bele akartam vésni ennek a pár órának az emlékét a fejembe, hogy aztán legyen mibe kapaszkodnom, ha egyszer mégis elveszteném a fejem.
Az ágy szélének támasztottam a combjaimat, majd lehunytam a szemem. Ekkor valami elromlott. Nem tudom, hogyan történhetett, de lejtettem a kicsit. Kicsúszott a kezemből, képtelen voltam megtartani. Az ágyra esett, de nagyon megijedhetett, mert őrült bömbölésbe kezdett… A férjem a konyhából egy pillanat alatt felszaladt a gyerekszobába; ahogy berontott hozzánk, az leírhatatlan. Tudta, hogy baj van. Csak annyit voltam képes kinyögni, hogy véletlen volt, s esetleg még azt is hozzáfűztem, hogy nem akartam. Nem figyelt rám. Üvöltözött velem, közölte, hogy rossz anya vagyok, és hálátlan feleség, s hogy semminek nem tudok örülni.
Később bocsánatot kért, de feldúlt szavai belevésődtek az elmémbe. A semmiből törnek rám még ma is.
Annyira fázom, azt hiszem, veszek egy fürdőt. Belépek a tágas fürdőhelyiségbe, s megnyitom a vizet. Míg telik a kád, lemegyek a konyhába, iszom valamit. Talán van még abból a finom narancsléből, amit Ő hozott nekem, hogy meglepjen. Kicsi, apró semmiség, s mégis úgy ég... Vágyom a boldogságra…
A konyhában megint az ablak felé visz a lábam. Olyan szép ez a reggel mégis. Lágy szellő borzolja a gyepet, a nárciszok lágyan hajladoznak. Megiszom a narancslevemet, majd felmegyek az emeletre. Elzárom a csapot, végre megtelt a kád. Ott van mellettem a kedvenc nagy tükröm, de nem nézek bele. Valahogy nem megy ez ma, ezen a korai órán.
Belépek a kádba. Belemerülök a forró vízbe, hagyom, hogy felmelegítse a testem. Egyszerre figyelmes leszek valamire. Egy borotvapenge csillan meg a reggeli nap fényében. Biztos a férjem felejtette ott a tegnapi borotválkozás után. Utána nyúlok, a kezembe veszem. Nézegetem hosszasan, mint azelőtt azt a bizonyos terhességi tesztet.
A szívem egyre hevesebben dobog, talán csak a meleg víztől… Hirtelen játszani támad kedvem. Olyat tennék, amit csak filmekben látni. Kíváncsi leszek, hogy milyen végighúzni a pengét a csuklómon. Ahogy ez felmerül bennem, elbizonytalanodom. Remeg a kezem, el is ejtem a pengét. A hasamra esik. Nézem egy kicsit a kompozíciót, majd lassan kimászom a kádból. Megállok a tükör előtt; végre van merszem belenézni. Elképedek azon, amit látok. Mintha egy másik nő lenne előttem. Halottsápadt arc, beesett szemek figyelnek engem. A hajam zilált, a testem viseletes. Egykor feszes, szép testtájaim, most visszataszítóan lógnak. Elhasználódott testem zárja kalitkába az egyre sajgó lelkemet. Szörnyű anya vagyok, tudom. Nem ilyet érdemel az a csodálatos kisgyermek, akivel az ég megáldott minket!
Most még túlélhetően a napok, ha lassan is. Magam mögött hagyom őket, de mi lesz később? Megroggyant lélekbörtönöm egyre csak romlik majd, s én egy nap ott állok virágzó, szépséges lányom előtt, aki számon kér majd, hogy miért nem tettem érte többet, mikor tehettem volna? Miért nem voltam jobb anyja, hiszen az nem is lett volna olyan nehéz?
Igazat adok gyermekem szellemalakjának, elkapom szemem a tükörről.
Emlékszem, hogy hova tettem a nyugtatót, amit az orvos felírt nekem. A hálószobában van, a komód fiókban. Azért kaptam, mert képtelen voltam e nélkül elaludni a szülés utáni hetekben. Még sok szem van a dobozban, efelől nincs kétségem. A fontos, hogy még lássam egyszer Őt, hogy elbúcsúzzak.
Miért? Hová is megyek? – Sehová… Csak, kicsit egyedül akarok lenni… Pihenni akarok… Megérted ezt?
Nézem, ahogyan alszik. Szeretlek. Tudod? Mindig is szerettelek. Csodálom, hogy nem kerestél magadnak egy szeretőt, miután terhes lettem. Jobbat érdemeltél volna nálam. Talán most lesz esélyed a boldogságra. Talán meglelheted azt, amit mi ketten együtt nem találtunk meg. Aludj még, Édes, ne hagyd, hogy a nap első sugara kicsaljon az ágyból…
Elhagyom a hálószobánkat. Vége.
A folyosón elnézek a kisszoba irányába. Bemennék a kislányomhoz, de a lábam nem mozdul. Nem erőlködöm sokat. Nincs értelme.
Visszamegyek a fürdőszobába, s előveszem a zsebemből a szerzeményemet. A kezem megint remegni kezd. Nyugtatom magam, hogy már nincs sok hátra, nem kell, hogy törődjek a testem gyenge ellenállásával. Én erősebb vagyok, mint ez az esendő hús, amit úgy hívok: én. A valódi „én” egy másik világban él, szabadon. Szárnyai vannak, repül a felhők felett, s mámor minden pillanata. Koporsóm a testem, s én most megszabadulok tőle.
Visszaülök a kádba, kényelmesen elnyújtózom, s tenyerembe öntöm a kis doboz tartalmát. Talán ötvennél is több fehér, apró tabletta van a kezemben. A számhoz veszem, s lenyelem őket nehézkesen, köhögcsélve.
Ennyi. Már csak várnom kell. Lehunyom a szememet, és az életről álmodom. Egy olyan világról, ahol nem rontok el mindent, ahol tényleg egy család lehetünk, mi hárman. Egy tágas mezőn sétálunk, hallgatjuk a madárcsicsergést. Ő valami szellemeset mond, s én őszintén kacagok. A kicsi, bár nem érti, miért vagyunk ilyen jó kedvűek, velünk nevet… Olyan szép most minden… Érzem, hogy jó anya vagyok. Végre…
AJÁNLOM AZ OLDALT
