Napok, órák, percek… (SS/HG novella - 1. rész)

/minden jog J.K. Rowlingot illeti, én most is csak játszottam:)/

***

¤Perselus Piton

¤Hermione Granger

***

Az utolsó előkészítő óra Hermione Grangerrel. Nagyon csöndes ma, alig szólt valamit azóta, hogy belépett az ajtómon. Feltett néhány kérdést, majd hozzáfogott a mára tervezett bonyolult bájital előkészítéséhez. Még körülbelül fél óra, és örökre kisétál a teremből, az életemből. Nem értem magam. Alig vártam ezt a percet, most mégis szorítást érzek a mellkasomban ha arra gondolok, hogy talán soha nem látom viszont ezt a lányt…

Utolsó különóra Pitonnal. Felkészültem rá. Nem lesz könnyű elköszönni úgy - talán örökre -, hogy közben megszakad a szívem. Bár azt hiszem, mégis menni fog. Épp elégszer gondoltam végig, hogy milyen lesz ez a nap, így nem érhet meglepetés. Bemegyek, koncentráltan végrehajtom a feladatokat, s végül a lehető legkisebb csinnadrattával távozom. Ahogy hallom a lépteim neszét a kövön úgy érzem, mintha távolodnék, bár közeledem hozzá a térben. Bekopogok, ő ajtót nyit nekem, minden simán fog menni. Rendkívül zárkózott ma, ha teheti, rám sem néz. Mikor megérkezem, gyorsan felteszek neki néhány alibi kérdést, majd rátérek a bájitalfőzésre. Mindketten tudjuk, hogy készen állok a felvételire…

Mennyire meglepődtem, mikor hozzám jelentkeztél felkészítő órára! Dumbledore új ötlete, mely szerint a továbbtanulni vágyó diákoknak külön órát kell adni, egy cseppet sem nyerte el a tetszésemet. Minden tanárnak kötelező volt elvállalnia minimálisan öt tanulót; reméltem, hogy engem mindenki elkerül majd, tudhatták a nebulók, hogy tőlem semmi jóra nem számíthatnak. Nem is csalódtam a kis ostobákban! Mind az öreg, szenilis Lupsluckhoz jelentkezett; a szerencsétlen szabad délutánjainak ezzel befellegzett. Aztán egy reggel ott álltál te, toporogva, idegesen a szobám ajtaja előtt. Letorkoltalak, majd gúnyosan kifaggattalak, hogy mit keresel ilyen korai órán a pincefolyosókon. Akkor mondtad el, hogy hozzám jelentkeznél, ha nem bánom. Utáltalak. Ostoba kölyök, aki belerondít a szabad óráim felhőtlen nyugalmába! Mit akarhat épp tőlem, mikor a szemembe sem mer nézni? Legendás griffendéles bátorság… Fenéket.

Mindenki csodálkozott, mikor elmondtam, hogy nálad akarok felkészülni a továbbtanulásra. Győzködtek, hogy járjak inkább Lumpsluckhoz. Nem tudhatták, hogy azóta nem bírok szabadulni fekete alakod vonzásából, amióta legelőször berontottál a pinceterembe. A hang, amit megütöttél, s minden bizonnyal félelmetesnek szántál, engem elvarázsolt. A szigor, a kegyetlen kritika, amit elrettentésül alkalmaztál, engem motivált. Tudtam, hogy nem lesz könnyű megmaradni melletted, én mégis vállaltam a kockázatot.

Az első foglakozáson nem voltál elemedben; eltörted két lombikomat, s ráöntötted a patkányagyas üveg tartalmát a székem karfáján pihenő taláromra. Tomboltam, ordítottam, és végül kidobtalak. Bár nem voltam teljesen beszámítható azokban a percekben, mégis vissza tudom idézni minden mozdulatodat. Csak álltál előttem, sápadtan és némán. Könnyeid egyre csak folytak, kósza fürtjeid közül több is az arcodba lógott. Nem ezt akartad, tudtam én azt már az első percben. Egyszerűen csak jó volt megrémíteni téged, érezni a mámoros hatalmat törékeny lelked felett. Azonban amint elhagytad a labort, hirtelen minden megváltozott. Saját kegyetlenségem durván arcul csapott.

Egész éjjel sírtam az első közös gyakorlat után. Annyira meg akartam felelni neked, és olyan nagyon vágytam a megbecsülésedre, hogy arra emberi szavak nincsenek. Próbáltam a legtökéletesebben végrehajtani a kiadott feladatot, azonban a vad gyűlöleted mindent tönkretett. A lombik egyszerűen kiesett a kezemből, mikor váratlanul rám kiabáltál. Mégsem akartam megadni magam, azt szerettem volna, ha látod: Hermione Granger nem futamodik meg a legnagyobb kihívások elől sem. Aztán megint hibáztam. És ettől a pillanattól fogva nem voltam ura magamnak, úgy remegtem, hogy néha még a fogaim is összekoccantak. A patkány agy csupán a jéghegy csúcsa volt. Elüldöztél, s én legszívesebben meghaltam volna…

Semmit nem aludtam aznap éjjel. A vérem zabolázhatatlanul száguldozott az ereimben. Könnyes szemeid kísértettek mindenhol a szobában. Voltak percek, mikor már-már elindultam a griffendél toronyba, hogy beszéljek veled. De a lábam csupán az ajtómig vitt. Mit mondhattam volna? Mit mondhat az ember akkor, amikor úgy érzi végleg megbolondult.

Miután elkergettél, egyenesen a griffendél klubhelyiségébe futottam. Nagy megkönnyebbülésemre már nem volt ott senki, így magamra maradhattam felkavart lelkemmel. Beburkolóztam egy meleg pokrócba és némán bámultam a kandalló tüzét. Arra vágytam, hogy soha többé ne kelljen elébed kerülnöm, s a szemedbe néznem. Már nem tőled féltem, inkább magamtól rettegtem. Azoktól a mérget ontó, apró pillangóktól a gyomromban…

Levelet akartam írni neked, tudatni, hogy nem vállalok több különórát. Azonban a megszólításon nem jutottam túl. „Miss Granger”, „Kedves Granger”, „Kedves Hermione”. Nem ment. Végül átkozódva gyűrtem össze és vetettem a tűzbe a levelet. Akkor gyere el megint! Nem futok el a sorsom elől. Sok ballépés után most az egyszer nem.

Csütörtök volt másnap, tehát nem volt találkánk. A könyvtárba menekültem és belevetettem magam a tanulásba. Átváltoztatástan, bűbájtan és asztronómia. Két óra alatt végeztem mindennel, annak ellenére, hogy folyvást elkalandoztam. Zsibbadt végtagokkal keltem fel, azt gondoltam, jót tehet ha sétálok egy kisebb kört a teremben. Elmélázva lépkedtem a könyvespolcok között, így nem vettem észre, hogy valakinek épp a lábára gyalogolok.

„Granger, mit csinál?” – kiáltottam fel hirtelen, amint észrevettem, hogy egyenesen belém fogsz ütközni. Már késő volt, el kellett, hogy kapjalak, ha nem akartam, hogy csúnyán eless. Tűzzé változott a bensőm, ahogyan a karomban tartottalak. A gyengeségemnek azonban nem adhattam szabad utat, talpra állítottalak, és hátraléptem.

Már csak arra eszméltem, hogy a karodban tartasz. Fél perc sem volt. Talán tíz másodperc sem. Mégis, még mindig remegek, ha eszembe jut, milyen volt ennyire közel lenni hozzád. Azonban nem csalódtam, Perselus Pitonnal volt dolgom. Amint visszanyertem az egyensúlyom, hideg tekintettel húzódtál vissza.

Máskor élcelődtem volna, kiélvezek minden percet. Most azonban menekülni vágytam. Távolságtartón csupán annyit mondtam, hogy „Legközelebb nézzen a lába elé, kisasszony!”. Te elrebegtél egy köszönömöt, én pedig figyelmeztettelek a másnapi találkozónkra. Aztán elmentem.  A lakosztályomhoz közel – mikor más senki nem láthatott – már futottam. Minél távolabb kellett jutnom tőled.

Rideg voltál és tárgyilagos. Majd ellibbentél mellőlem, mint valami fekete angyal. Suhanó talárodat még akkor is néztem, mikor már réges-régen eltűntél a folyosó sötétjében. Vártam-féltem a másnapi találkozót. Legalább ezt nem felejtetted el. Talán ugyanígy eszedbe jutok néha. Talán még van egy kis fény abban a szürke és sivár lelkedben. Én csak annyit tudtam akkor, hogy fogynak a közös perceink, pedig ezeken kívül a világon már semmi nem számított…