Miért a vágy, a késztetés, hogy
messze érj, hogy megérintsd a távolodó horizont selymes határát,
hogy fejben konstruált zsenikkel versenyezz, amikor
tudod, hogy nem vagy az.
S mindezt csupán azért, hogy megnyerd azt,
amit-akit ekképpen nem lehet.
Tudod, hogy csak kínzod magad,
csak tovább, csak előre - nincs megnyugvás.
Csupán más világokban van menedék, egy cseppnyi én-megszűnés, haladék.
Nem kegyetlen az élet, én vagyok az, aki nem tud hibázni,
mert fél. Fél-félek mindentől, ami él. Szeress-ragadj meg-birtokolj,
majd engedj szárnyalni, hagyj, más csókja kell. Isten megbocsátására

vágyom. És magányra. Erdőkre, fákra, szavakra. Gondolatokra, amelyek

végre nem űznek, hanem elringatnak a valóság ölén. Élni akarom az

álmaimat, felhagyni a harccal, s nem megkapni mindent. A végtelen ajánlja

magát, de én csak kortyolnék nedűjéből - nem bírom el kondérja súlyát.

Nehéz a fogság, teher a szabadság. Más kell. De vajon van választás?

Filozófust ide, kell a válasz  - mert hiába a sok ember, egy sem mondja

meg, hogy milyen vagyok én, őszintén. A tükörből részleteket látok,

szemeket, pisze orrot, telt szájat, mi több, ajkakat. Szép ez, vagy nem?

Ha nem kell eldöntenem, az a szabadság. De így mi lesz velem, belőlem -

semmivé válok. Alaktalan ez az állapot - a felvillanó képek csak kifognak

rajtam. Szédítő az örvény, ami magával ragadott. Érzések háborgó

tengerén, s gondolatok kegyetlen viharában tengődöm apró ladikomon.

Megmenthet valaki? Foglalkoztat a vég és a kezdet - a miért és a mi

végre, de túlságosan kicsi vagyok a nagy titkok megfejtéséhez. Törékeny

csecsemő, nem más. Felnőttet játszom, karddal vagdalkozom, sírok és

nevetek - mintákat másolok; nevetséges játszma, amit folytatok. Szerelem

nem szerelem, amely hőfokot más hőfok szerint nyer. Akkor mégis mi a

szerelem? Hormontobzódás? Mert azt gondolom, néha a szerelem akkor is

szerelem, ha hőfokot más hőfok szerint nyer. Rosszul hangzik, mi? - pedig

emberi.
Szeretnék zseni lenni, vagy legalább filozófus, hogy többet megértsek

széthulló világomból. A vérem mégis másfelé hajt; írók és művészek élnek

bennem, akik vihart korbácsolnak néhány elhaló szavukkal. A feloldozás a

csendben rejlik. A fényben. A térben. A lopott percekben, azokban a

pillanatokban amelyekről te mit sem sejtesz.
Talán szeretsz, talán nem. A többi pusztán okoskodás.

 

 

-Évi-