- Csend legyen! Mit képzel magáról? Fogja be száját, vagy azonnal kicsapatom! – Granger tehetetlenül, megsemmisülten nézett maga elé.
- Jól van, legalább az értelmes szóból ért. Most viszont takarodjon innen, látni sem bírom a pimasz griffendéles képét! – Hermione döbbenetében tanárára emelte tekintetét. Egy pillanatig farkasszemet nézett Pitonnal, majd sarkon fordult, s teljes erejéből futni kezdett. Legközelebb a griffendél torony bejáratánál lassított le…
A bájitaltanár megkövülten állt, egyszerűen nem tudta mi üthetett belé. Most végre lett volna alkalma megmutatni egy keveset abból mély és felkavaró szerelemből, ami évek óta gyötri… Most egy kicsit megismerhette volna a lány. De elrontotta. Megint csak elrontotta.
- Igen, Granger? Fel tud hozni valamit a mentségére? – Piton hűvösen végigmérte diákját, aki láthatóan zavarba jött a férfi tekintetétől.
- Én csak… tudja én csak – úgy tűnt, Hermione lába alól lassan kicsúszik a talaj. Nem számított rá, hogy férfi nem veszi fel a kesztyűt, hogy nem vág vissza.
- Ha kérhetem Granger, válogassa meg a szavait. Azért mert lehet igazság abban, amit mond, még nem jogosult fel arra, hogy ordítozzék egy tanárával…
- Tessék? – Hermione értetlenül meredt Pitonra.
- Jól hallotta. Most pedig menjen a dolgára. – Hermione megilletődve bólogatott, majd kissé révetegen útjára indult. Azonban pár lépés után a tanár ismét megszólította.
- Oh, és Granger… Ne felejtse összeírni a következő alkalomra, hogy mely bájitalkönyveket tartja nélkülözhetetlennek a munkájához…
Útvesztő
Hetedév, utolsó nap a Roxfortban. Hermione Grangert a lábai megint a pincelépcső felé vitték. Remegett minden ízében, tudta, hogy az elmúlt évek már soha nem térnek vissza. Tudta, ezentúl nem osonhat észrevétlenül Piton közelébe, hogy nem követhet el többé apró, ámbátor hatásos kihágásokat csupán azért, hogy a mogorva bájitaltanár büntetőmunkára kötelezze. Nem lesz több esélye kifejezni a tanára iránt érzett csodálatát, s nem lesz reménye, hogy Piton egy nap valahogyan felfedezi, megérzi a finom remegést a hangjában.
Kiszáradt a torka, s a szíve majd kiugrott a helyéből, de végül rávette magát az indulásra. Egyik láb, másik láb - nem is olyan nehéz ez. Abba bele sem mert gondolni, hogy mit mond majd Pitonnak, hogy mit kezd majd a kikövetelt helyzettel. Egyelőre minden figyelmét a járásra összpontosította.
Túlságosan rövid volt a lépcsősor, túl hamar kellett szembenéznie vágyai következményeivel. Bizonytalanul indult el a fáklyákkal megvilágított, hűvös pincefolyosón.
Most már annyira rosszul volt, hogy úgy érezte, rögtön hányni fog; hogy feladják gyenge térdei, és összecsuklik mentében. Mégis, mit mond majd Pitonnak?
A jól ismert ajtó. Rajta a név. Perselus Piton.
- Kopogtass, ne gondolkodj – súgta halkan lány, hogy saját hangjából némi erőt meríthessen.
Ahogy történt:
- Gyerünk már... gyerünk már...
Hermione képtelen volt megmozdulni. Ugyan mit mondhatna neki? „Jó estét tanár úr, szeretem magát! Ugye maga is szeret engem és soha-soha nem enged el?” – a lány elhúzta a száját a gondolatra. – pedig milyen jó is volna, ha végre megszabadulhatna gyötrő titkától! Évek óta emésztette Piton iránti vonzalma; voltak pillanatok, mikor azt gondolta, talán jobb lenne mindent elmondani, és megszabadulni a kínzó kétségektől.
Míg így tépelődött bájitaltanára ajtaja előtt, egyszerre csak léptek zajára lett figyelmes. Gyorsan egy közeli szobor mögé húzódott.
- Hallottad, hogy Pitonnak van valakije?
- Ne már, Draco. Piton egy szerzetes, azt sem tudja, mi a szex! – Pansy Parkinson és Draco Malfoy közeledett a folyosón. Hermione arcából hirtelen kifutott a vér, nagy-nagy erőfeszítésébe került lábon maradni...
Piton szerelmes...
- Figyelj, az én keresztapám, tudok róla egyet és mást. Apám szerint egy ifjú halálfaló lány csavarta el a fejét.
- Ez a hónap híre... Piton randizik... Hihetetlen. Maholnap esküvőre megyünk! – Pansy és Draco egy emberként nevettek az idétlen tréfán.
A párocska lassan elhaladt Hermione előtt, de ebből a lány alig észlelt valamit. Piton foglalt. Mást szeret. Vajon ennyire félreértette volna a jeleket? – Mert igenis voltak jelek. A tanár egy ideje nem gyötörte meg úgy a büntetőmunkák alkalmával. Sokszor egészen érdekes feladatokat bízott rá. Bájitalokat főzhetett. Észrevette, hogy tanára mennyire csodálkozik sohasem lankadó lelkesedésén; olykor-olykor valami melegség költözött azokba a jéghideg szemekbe. Egyszer elmosolyodott Hermione egyik harmatos viccén. És a beszélgetések. Jajj, a beszélgetések! Hermione szinte beleszédült, most hogy visszaemlékezett. Annyi közös témájuk volt. Bájitalok, könyvek, tudományok és utazás. Néha úgy elmerültek egy-egy témában, hogy éjfél is elmúlt, mire visszaért a griffendél toronyba. A barátai az első ilyen esetnél a lány temetését tervezgették. Egyszerűen nem tudtak más magyarázatot Hermione késedelmére, minthogy meghalt. Piton Avada Kedavrát szórt rá és kész. Soha senki nem maradt a tanárnál tizenegynél tovább... Épp a koszorú virágainak színét tárgyalták, mikor a lány hatalmas mosollyal és enyhe pírral az arcán bemászott a portrélyukon.
Hermione hirtelen azt vette észre, hogy sír. Vége, ennyi volt. Talán ezért figyelt mindig annyira Piton, hogy véletlenül hozzá ne érjen? Kedves és okos lány, igen. De nem vonzódik hozzá, nem szereti. Nem szerette soha. Másé volt a szíve. A kegyetlen Piton. A diákok rémálma talán nem is olyan, amilyennek ő látta. Minden hazugság. Az élet kicsit sem tűnt valósnak.
Legyőzöttnek és elesettnek érezte magát ott, az elhagyatott pincefolyosón. Draco és Pansy beszélgetése volt a jel. Most már el akart menni innen, elfutni, vissza sem nézni. Nem kell a férfi hangja, az alakja, a szemei. Hermione kikászálódott a kőszobor mögül és kábán visszaindult a lépcsőhöz. Igyekezett gyorsítani a léptein, de a testét ólomnehéznek érezte, egyszerűen képtelen volt rendesen haladni. Piton. Piton. Piton. Egyre csak férfi nevét mantrázta magában. Ez már sosem fog elmúlni, de most vége. Vár rá egy teljes élet, hogy túlélje azt az egyetlen valakit, akiért eddig reggelente felébredt.
Ahogy lennie kellett volna:
- Kopogtass, ne gondolkodj – súgta halkan a lány, hogy saját hangjából némi erőt meríthessen.
- Gyerünk, már gyerünk!
A dolog bevált, Hermione arra eszmélt, hogy túl van a nagy feladaton, hármat koppintott professzora ajtaján.
A másodpercek éveknek tűntek ekkor, nem sok híja volt, hogy Hermione nem ájult el. Erre mintegy varázsütésre kinyílt az ajtó, és mögötte ott állt Perselus Piton. A férfi arcáról nem lehetett olvasni, bár tekintetében volt valami különös.
- Granger, mit keres itt? Azt hittem ilyenkor búcsú partikat ülnek a házak...
- Í-így van uram, én csupán azért jöttem, h-hogy...hogy.
- Igen, Granger?
- Hogy elbúcsúzzam. Azt hiszem...
- Azt hiszi? Nos, akkor jöjjön be. – Piton szélesebbre tárta irodájának ajtaját és betessékelte rajta az ijedt őzikének ható griffendélest.
- Kér egy pohár mézbort?
- Igen uram, köszönöm – Hermione egyszerűen nem hitte el, ami vele történt. Irreális. Piton nem csak hogy szóba állt vele, de borral kínálta.
A bájitaltanár az egyik polchoz sétált, ahonnan egy rettenetesen poros, ám meglehetősen míves palackot emelt le. Ebből a távolságból úgy tűnt a griffendélesnek, hogy igen jó minőségű italt készülnek csapra verni.
- Mindenki más örömkönnyekben úszik, hogy megszabadulhatott tőlem, maga pedig ide jött. Épp hozzám. Megmérgezték Granger? Nem látott véletlenül mardekárosokat a reggeli tökleve közelében?
- Nem uram. Nem láttam. – Piton csevegő hangnemben érdeklődött, míg Hermione csupán nyögte a szavakat. Sehogysem volt képes felvenni a ritmust.
Csend állt be amíg Piton pohárba töltötte az italokat, így jól hallhatták, hogy valaki, vagy valakik nevetgélnek a folyosón.
- Apám szerint egy ifjú halálfaló lány csavarta el a fejét.
- Ez a hónap híre... Piton randizik... Hihetetlen. Maholnap esküvőre megyünk! –
Piton szemei szikráztak a poharak felett. Hermionénak úgy tűnt, mindjárt felrobban.
- Megfojtom Luciust a fiával együtt! És ha már úgyis az Azkabanba kerülök, a Parkinson-lányt is elkapom!
Hermione nem sokat értett az egészből, igazából a kintről beszűrődő párbeszédet sem hallotta kristálytisztán. Valami halálfaló lány, meg esküvő... Valamilyen összefüggésben Pitonnal...
- Még hogy én egy halálfaló nővel! És főleg azzal a nővel, képtelenség. Ostoba, rámenős, rettenetes nőszemély!
Hermionénak lassan kezdett összeállni a kép. Elmosolyodott Piton felháborodásán. S lelke repesett az örömtől, hiszen professzora szíve ezek szerint szabad...
- Öhmm, miről beszélnek tulajdonképpen, tanár úr? – a griffendéles úgy érezte, valamiféleképpen ideje reagálni az eseményekre. Így feltette az első kérdést, ami az eszébe jutott.
- Semmi, Granger, semmi... ostobaság... igyunk inkább.
Piton odasuhant a lányhoz az immáron teli poharakkal.
- Koccintsunk arra, hogy meghibbant. Csak hogy tudja: Soha egyik diák sem akarta velem tölteni az utolsó roxforti estéjét.
- Arra hogy meghibbantam – emelte poharát Hermione is. Mostanra elszállt minden félelme. Pitonnal lehetett. Esélyt kapott. Beszélgethettek, és ezúttal a férfinak sem volt kötelessége időben ágyba parancsolnia őt. Többé már nem volt a tanára. Csupán két ember voltak egy szobában, akik jól érezték magukat egymás társaságában. Nem tudták mi lehet ebből, nem találgatták mit hoz a holnap. Csak ez az éjjel számított. A percekben ott vibrált az örökkévalóság.
***
AJÁNLOM AZ OLDALT
