¤¤¤Másodszor tértél vissza emléktemetőmből, másodszor lett arcod, s tűnt el a homály. A tegnapunk túl ódon ma már.
Szorongva számolom vissza a másodperceket (találkoztunk, tudom. még látom az arcod), s míg így számolok, te egyre távolabb kerülsz - tőlem.
Nem ismerem el a szerelem tényét, mert ez a szó üres, véres-fájdalmasan banális - az szerelmes ma már, aki nem érez igazán.
Érzelemképeim hangulatokból tevődnek össze; napszakok, évszakok, színek és illatok. Zenefoszlányok és egy-egy történet idéz meg. Olyan mesék hoznak elém téged, melyekben nem kell kényszerűen kimondani semmit, s ahol a szavak mögött ott vibrál az igazság. Rettegve kapaszkodom az apró mozzanatokba, amelyeket magam alkottam, s amikről tudom, hogy nincs közöd hozzá. Magam építettem - talán hibásan – várat légből, s talán magam tettem megragadhatatlanná a vágyat.
Ismerni téged, belőled részeket: a világ. Ugyanakkor mindent elemésztő téboly, értelem nélküli, szerelemtelen, örökérvényű ragaszkodás. Megfelelni vágyás –neked.
Ravasz próbák, csendes, már-már néma vallomások sora. Nézz rám, tudjuk mindketten az igazat. Jégbe temetem rakoncátlan szívem, hazug reményem, dönteni nem tudó, labilis elmém.
Nem szerelem ez, hanem elvakult rohanás a semmibe. Kis mértékben orvosság volt, de túladagoltam a szert, s így most megöl.
Na nem látványosan; nem lesz itt csinos, ügyesen tálalt dráma: felvágott csuklóból csepegő vér… Ó, pedig mily gyönyörű kép ez!
Vannak reggelek, mikor biztos vagyok benne, hogy képes leszek élni és nem téged nézni - a fejemben órákon át. Aztán bezörget egy szó furmányos asszociációs ajtómon, és tisztábban látlak, mint valaha. Nem szerethetlek.
Tudjuk, hogy miért. Elválaszt minden minden. Nem olcsó marhaságok, melyeket szappanoperákban látni, nincs itt műbalhé. Ilyet nem tudnának alkotni a filmesek. (Remélem, azért próbálkoznak, hátha egyszer mégis megmentenek) De nem, távol a Kim Ki-duk-i életszerű, de velőig hatoló fájdalom, és még távolabbi a tini szíveknek szánt cukormázas rászedés.
Igazából szórakoztató a tény, hogy a romlottság a kulcs közös pillanatainkhoz. A zavar, a káosz. Betegség, felkorbácsolt vágyak. És szavak, szavak. Főként szavak. Meg mosolyok. Enyhe pír, és félreérthető mondatok. Néha azt gondolom, csak én értek, azaz értettem félre mindent. Buta-buta lányka – tulajdonképpen mit gondolsz Te magadról? Elvárnál mindent, miközben te alig adnál valamit cserébe. Csalnál vele, neki. Megcsalnád önmagad. Folyton csak kérsz, és ő ad. A maga módján. Kicsit esetleges, kicsit szenvedős néha, de tőle van neked. Építkezz hát abból, amid van! - Szép mindez, néha el is hiszem amit gondolok, de aztán jön egy kicsi őrület, s ott vagyok az elején.
Nem vagyok szerelmes. Ezt le fogom írni mindennap százszor.¤¤¤
I don't love you...
I'm in love...
¤¤¤