Morticyan
Csoport: Háború alatt / Snanger Bajnokok Ligájáa
Azonosító: 185-ös páciens
Stílus és kategória: sötét, komor, néhol romantikus
Mûfaj: novella
Szavak száma: 1588 szó
Feladat neve: Lánykérés extrém körülménnyel
Választott helyszín: a halálfalók fõhadiszállása
Szereplõk: Perselus Piton, Hermione Granger
Figyelmeztetések: szereplõ halála!
Jogi nyilatkozat: bizonyos jogok JKR írónõt illetnek, mert ugye õ ennek az egész agymenésnek a kitalálója. xD Én csak jól szórakozom a karaktereivel, ez van. (Szerintem jobban, mint anno õ, az eredeti könyvek írásakor.) xD
Hermione Granger zsibbadtan mozdult meg a priccsén. Kényelmetlen, már-már fájdalmat okozó magzatpózban feküdt, igyekezett éber maradni a sötétben. Nem akart, nem mert elaludni a szobában – a halálfalók fõhadiszállásán. Illetve az egyik börtöncellára hasonlító kamrában. Mindössze egy törött rugós matrac volt betéve a háromszor három méter alapterületû, ablaktalan helyiségbe.
Hermione a hátára fordult, és próbálta kitalálni, mennyi idõ telhetett el, mióta elkapták. Talán öt vagy hat óra… Csodálkozott, hogy még élt egyáltalán – ezt valószínûleg csak annak köszönhette, hogy Lucius Malfoy személyesen adta parancsba a halálfalóknak, egyedül a Sötét Nagyúr ölheti meg a lányt. Hermione értetlenül állt a hallottak elõtt, mindenesetre örült, amiért nyert némi idõt. Talán életben maradhat… Még egy kis ideig. Talán ez idõ alatt eljut Perselus fülébe, hogy elkapták, és talán megpróbál segíteni rajta… Talán.
A dohos szagú helyiségben egyre hûvösebbé vált, a lány hamarosan fázni kezdett. A nyirkos, hideg falakból arra következtetett, hogy egy alagsori kamrában lehet. Ha jobban megerõltette volna a szemét, talán még némi penészgombát is felfedezhetett volna a falrepedésekben. A reszketésen és a rossz levegõn túl, leginkább a csend zavarta. Mintha a málló falakból kúszna be a börtönébe, és telepedne a mellére a hangtalanság.
Nem értette saját naivságát, hogyan, honnan volt ereje azt hinni, hogy Perselus Piton eljön érte, és megmenti õt, talán az elmúlt hónapok titkos randevúi, kétségbeesett csókjai adtak erõt hozzá. Talán az, amit bizonytalanul szerelemnek hívnának mások, az a ragaszkodás, az a birtoklási vágy, ami befészkelte magát a lány szívébe és elméjébe. Talán.
Csigalassúsággal teltek a percek, az órák. Sem Voldemort, sem Perselus, sem más nem nyitotta a lányra az ajtót. Nem szûrõdött át nesz a nehéz vasajtón túlról, mintha egy halálfaló sem járõrözött volna a folyosón. Hermione szépen lassan megadta magát az újra és újra rátörõ álmosságnak, és hagyta, hogy elmenekítsék a valóságból az elméjébe úszó fantáziaképek.
Amikor felébredt, hat varázspálca világított a matraca körül, a helyiségben kellemetlen félhomály uralkodott. Voldemort nem volt jelen, csak hat csatlósa, fekete köpenyben és álarcban.
- Mondd el, mire készül Harry Potter! – mondta enyhe selypítéssel az egyik.
- Nem tudom… Nem tudom, mire készül…
- Hol van most?
- Nem tudom… Nem jött velem… Õt nem kapták el… Ugye nem kapták el…
- Hogy fordulhat elõ az, hogy nem tudod?! Áruld el, mit forgat a fejében! Miért engedte, hogy téged elkapjanak? Mit tervez, hogyan gyõzi le Tudjukkit?
- Nem tudom… - szédült bele a felé áramló kérdésekbe a lány. Igyekezett nem gondolni semmire, a legkevésbé arra, amit esetleg valóban tudhat Harry terveirõl. Nem akarta, hogy esetleg legilimentálással szedjék ki belõle a féltett titkokat.
Csak feküdt a matracon, és legszívesebben kapaszkodni kezdett volna, olyannyira forgott vele a helyiség. Félt, hogyha megmozdul, egyszerûen leesik, lezuhan a fekhelyérõl. Nem mert megmoccanni, vagy erõteljesebben levegõt venni, pedig legszívesebben ordított volna egyet.
A rettenetes érzés egy régi rémálmára emlékeztette, amitõl gyanússá vált számára a kialakult helyzet. Kissé oldalra fordította a fejét, hogy jobban megnézze a feketébe öltözött halálfalókat, de akkor néhány tizedmásodpercig úgy érezte, belezuhan a végtelen feketeségbe. A halálfalók nem voltak a matraca mellett, és a varázspálca bûvölte világító gömbök is eltûntek. Illetve átalakultak nagy és zümmögõ, bogárszerû lényekké, amelyek egy darabig vészjóslóan köröztek a lány felett, aztán beleolvadtak a sötétségbe. Hermione kissé fellélegzett, igyekezett összeszedni az önuralmát, és próbálta utasítani magát, hogy ébredjen fel. Mert ez csak egy rossz álom lehet. Biztosan még mindig a levegõtlen kamrában fekszik, és mélyen alszik. Bele sem akart gondolni, mi van akkor, ha mindez nem egy rémálom, hanem a valóság maga.
Nyílt az ajtó, Perselus Piton hangtalanul beosont rajta. Hosszú, fekete talárjában félelmetesen magasnak hatott a fekvõ lány mellett. Hermione hunyorogva nézett végig a férfin.
- Hát eljöttél? – kérdezte halkan a lány.
- Nincs sok idõnk… Bántottak?
- Nem.
- Aggódtam érted – hajolt le Grangerhez Piton. Óvatosan felültette a lányt a matracon. – Szedd össze magad! Mennünk kell.
- Rosszat álmodtam… Itt voltak értem a halálfalók… Harryrõl kérdezgettek, de nem tudtam mit mondani nekik… Nem vagyok jól, Perselus…
- Gyere, minden rendben lesz! Luciustól tudom, hogy elkaptak. Kiviszlek innen – ragadta meg a férfi Granger karját, és óvatosan talpra állította a lányt. Hermione felszabadultan ölelte meg a szerelmét.
- Annyira féltem egyedül…
- Most már minden rendben lesz. Elmegyünk. Elhagyjuk az országot. Senki nem fog ránk találni… Csak te leszel, meg én… Senki sem fogja tudni, hova megyünk.
- Rendben… Menjünk… - sóhajtotta rezignáltan Hermione, mégsem tudott megmozdulni. Szerelmesen Perselusra nézett, aki halvány mosollyal próbálta kituszkolni kedvesét a sötét helyiségbõl.
- Akkor valóban menjünk, Hermione…
- Szeretlek, és köszönöm, hogy eljöttél… Nem gondoltam volna, hogy valóban megtennéd ezt értem. Kockáztatod az életedet, hogy megments…
- Elárulom, hogy azért teszem, mert fontos vagy nekem. Szeretlek, Granger. Szeretnék melletted megöregedni, de ahhoz az kell, hogy élve kijussunk innen… Feleségül is vennélek, ha nem ölnének meg minket, amikor felérünk az alagsorból…
- Feleségül vennél? Komolyan?
- Ha hozzám jönnél, igen.
- Ez most egy leánykérés akar lenni?
- Kurtán-furcsán, rossz helyen és rossz idõben, de igen. Hozzám jönnél feleségül?
- Boldogan, Perselus – Hermione szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt.
- Remek, akkor most akár indulhatunk is. Romantikus lánykérés, gyûrûvel, virággal késõbb… Most koncentráljunk az életben maradásra…
- Rendben… - sóhajtotta a lány. A falak ijesztõen sötéteknek és távolinak tûntek, mintha tértágító bûbájt mondtak volna a kamrára. Mintha minden percben egyre nagyobbá és nagyobbá vált volna a szoba. – Te nem érzed furcsán magad? Perselus? Alig látlak… Szerintem valami nincs rendben. Valami van a levegõben… Nézd a gombákat a falon… Foszforeszkálnak…
- Hermione… Hermione… Ébredj fel!
- A gombák… a gombák foszforeszkálnak… megmérgezik a levegõt… megmérgeznek minket…
- Hermione!
- Meg fogunk halni… Meg fogunk halni… Mind meghalunk…
- Ébredj fel! Gyerünk! Nyisd ki a szemed!
- Nem látlak Perselus… Itt vagy még? Biztosan itt vagy… Nem mennél el nélkülem. Tudom, hogy nem hagynál itt. Mert szeretsz engem. Ugye szeretsz engem? Ugye szeretsz annyira, hogy nem hagysz itt, a sötétben? Félek…
- Térj magadhoz! Hermione!
- Itt vagyok, Perselus. Nem kell aggódnod. Most látlak téged. Érezlek téged. Érzem az arcszeszed illatát. Nagyon szeretem. Amikor megérzem, mindig összefut a nyál a számban, mert az elsõ csókunkra gondolok…
- Hermione! Ne tedd ezt velem…
- Hiszen jól viselkedem, látod… Nem megyek sehova nélküled. Itt vagyok. Téged várlak. Furcsán érzem magam… Te nem érzel szorítást a nyakadon? Semmi sem szorítja a mellkasodat? Ez egyre elviselhetetlenebb… Nem kapok levegõt… Perselus… nem kapok… levegõt…
- Hermione! Nézz rám! Lélegezz!
- Nem tudok, Perselus! Nem tudok! Nem… tudok… elfogy a… levegõ… Perselus… Perselus…
Hermione karja még rándult egyet, aztán élettelenül a földre esett. Piton tehetetlenül ébresztgette, élesztgette a lányt, aki már egyáltalán nem reagált a próbálkozásaira, csak feküdt a karjaiban. Pont úgy nézett ki, mint aki mélyen alszik, és egyszerûen nem lehet felébreszteni. A férfi arcán könnyek szaladtak végig, és Hermione kívülrõl, a saját teste mellett állva nézte végig a jelenetet. Ott feküdt Perselus karjaiban, és a szerelme néma könnyeket ejt érte. Próbált jelezni a férfinak, hogy mellette áll, de Piton nem figyelt fel a lányra. Egyre csak az ölében fekvõ Hermionéval foglalkozott. Simogatta a homlokát, megrázta a vállát, folyamatosan szólongatta, amaz mégsem adott életjelet magáról.
A tétlenül álló és bámuló Hermione egy ideig nem tudott mit kezdeni új helyzetével, sehogy sem tudta felhívni magára a figyelmet, így óvatosan elindult résnyire nyitva hagyott vasajtó irányába. Rá kellett jönnie, hogy tökéletesen kifér az alig tíz centire nyitva hagyott ajtórésen, sõt talán kisebb lyuk is elég lett volna neki a menekülésre.
A folyosón ismerõs, hátborzongató csend uralkodott, ami elõl, ha az eszére hallgat, azonnal kereket old. A lány visszanézett a kamrába, de ott nem látott senkit és semmit. Eltûnt Perselus Piton, eltûnt az eszméletlen, és talán halott Hermione Granger, sõt, még a kényelmetlen matracnak is nyoma veszett. Értetlenül meredt a sötét helyiség azon részébe, amit valamennyire megvilágított az ajtórésen át betörõ fény.
Le akart ülni, mert egyre fájdalmasabbá vált számára a lélegzés. Meg szerette volna találni Perselust, és saját magát is, de közben csarnokméretûvé változott a kamra, és képtelen volt egyszerre átlátni az egészet. Ijedten szaladt végig a hatalmas oszlopok között, elõször Pitont, aztán már a kijáratot keresve. Amikor néhány kétségbe ejtõ perc rohanás után neki támaszkodott az egyik oszlopnak, az eldõlt, és matraccá változott. Hermione hangosan nyögve helyezkedett el a priccsén. Igyekezett olyan testhelyzetet találni, hogy ne aludjon el, mert félt a rémálmokról. Nem akart az amúgy is kiszolgáltatott helyzetében még arra is figyelni, hogy esetleg belenéznek az álmaiba… Akkor talán sokat árulna el, talán túl sokat árulna el magáról.
Kinyitotta a szemét, és a mennyezetet kezdte bámulni. Perselust várta, hogy megmentse, hogy feleségül vegye. Vagy csak ismét megkérje… gyûrûvel, virággal, romantikus hegedûszóval, ahogy ígérte…
Rövid idõ múlva végleg feladta a tüdeje a szolgálatot, és Hermione Granger fájdalmas fuldoklást követõen örökre megszûnt lélegezni. Lucius Malfoy, Perselus Piton és Lord Voldemort együttesen ellenõrizték, hogy a lány valóban elhalálozott-e, és nem csak tetszhalott állapotba került. Miután megbizonyosodtak a halál beálltáról, Tudjukki elégedetten konstatálta, hogy a Perselus Piton által kikísérletezett új méreg minden eddiginél hatásosabb. Engedélyezte az újabb kísérleteket, hogy minél többet megtudhassanak a Morticyan mellékhatásairól, a szédülésen, és a téveszméken kívül, mielõtt meglepik vele az aurorokat, vagy a Fõnix Rend tagjait. Piton büszkén állt, és bólogatott. Tudta, hogy az újonnan felfedezett mérgével jó idõre ismét bebiztosította a helyét a halálfalók között.
By: angel8
AJÁNLOM AZ OLDALT
