7. fejezet

Évi  2009.06.21. 10:24

Az idő egy pillanat alatt megszűnt létezni, ott állt múltbéli szobájában, olyan helyen, amely nem létezett. Az ágyon ott feküdt Hermione. Piton múltbéli alakja nem volt a szobában, tudta, abban az órában Hermione-t magára hagyta. A lány meztelenül nyújtózott végig az ágyon, s közben a kandallót figyelte, melyben pattogott az élő tűz. Emlékezett még rá, milyen volt kilesni a lányt magányában, tudta pontosan hogy aludt el, s miként csillant meg vállán a tűz fénye. De most újra élénken élhette át az emléket. Újra titkos résztvevője lehetett a lány életének. A dolga ugyanaz volt, mint akkor. A lány minden apró kis mozdulatát, rezdülését magába szívni.

A kép változott, most kettejüket látta. Hevesen szeretkeztek, első együttlétük volt ez. Piton teste és lelke egyaránt sajgott. Felperzselte a vágy, s az a tudat, hogy ezek a pillanatok többé nem jönnek vissza. Egy ideig csak nézte önmagát és Hermione-t, majd közelebb lépett az ágyhoz. Újra maga alatt akarta tudni Grangert, újra látni akarta átszellemült arcát, így megpróbált saját szellemtestébe helyezkedni. A szellemágy nem tartotta meg, így nem vehette fel azt a régi pózt, de arca végre ott volt Hermione felett. Az elsöprő kéjtől remegett a teste. Megpróbálta megérinteni a lányt, akit annyiszor simogatott, csókolt, s akinek már arca egy ideje halványulni kezdett a fejében. Aki most újra élt, akart és érzett, de egy másik világban. Piton már semmit nem bánt. A lányhoz nem érhetett, így maradt a saját teste. Nadrágja őrültem feszült, nem volt mit tenni. Óvatosan kigombolta az övét, s keze alsója alá csúszott. Mindeközben le sem vette a szemét az élvező Hermione-ról. Keze óvatosan mozgott végletekig érzékeny férfiasságán. Akarta a lányt, elementáris erővel. Az őrület lehetővé tette, hogy újra érezze, marja kicsi mellét, hátát, combját. A testek csak hullámzottak a végtelenben, a dimenziók már-már összeérni látszottak. A vég, a felszabadító-lesújtó orgazmus villámként tört rájuk. Sikoly és hörgés törte meg az éj kéjes, mámoros nyugalmát.

Piton magára maradt. Egyedül állt a szobájában, rettenetesen szédült attól az ürességtől, ami akkor szállta meg. Nem akart gondolkodni, nem akart szembenézni a folyton ott káráló hanggal a fejében, amelyik idiótának nevezte, amelyik kinevette eszeveszett vágyát, amely követelte, hogy lépjen túl a kis sárvérűn.

A bájitaltanár gépiesen lezuhanyzott, ellenőrizte Ginny-t és amint lehetett, - egy altató bájital hatása alatt -, az álomtalan alvásba menekült…

 

A hetek teltek, s Piton már nem járt ki Hermione sírjához. A lányt nem érezte többé halottnak, így semmi nem hajtotta egy rideg kődarab árnyékába. Helyette ott volt az ő szellem szerelme, a lány, aki akkor mosolygott rá, amikor ő akarta. És akkor izgatta fel, amikor csak szüksége volt rá. Perselus egyszerűen nem akart foglalkozni a helyzet lehetetlenségével, ez volt az egyetlen dolog, ami éltette őt, nem számított más.

 

A tanév megkezdődött, s a diákok visszatértek a kastélyba. Piton élvezte, hogy ismét taníthat, hogy megleckéztetheti tanulóit. Ginny-t a legtöbb órára vitte magával, nem nagyon volt, aki vigyázzon rá. McGalagonyt elfoglalták az iskola ügyei és a tanítás, a többi kolléga meg egyelőre nem tudta feldolgozni a Pitonról szóló valós és alaptalan híreket. A kislány volt mikor átaludta az órákat, de volt, hogy édesapja számára kínos perceket okozott sírásával. Perselus számára a tekintély volt a tanári lét esszenciája, így depressziója csak mélyült mikor kénytelen volt kibújni szerepéből, s felölteni apai arcát. Nem tudta elviselni a sustorgást, ami egy-egy ilyen esetet követett. Megőrjítették a gúnyos szófoszlányok. Így hát dühe nőttön-nőtt és nem foghatta vissza semmi. Ordított és büntetőmunka hegyeket adott diákjainak és ötvenesével vonta le a pontokat a házaktól. Egyedüli menekülés az éjszakai emlékezés volt, melyet egyetlen este sem mulasztott el. Olyankor felszabadult végre, és legfeljebb csak Ginny vonhatta el a figyelmét.

 

Egy pár hét elteltével McGalagony magához hívatta bájitaltanárát.

- Perselus, beszélnem kell önnel. Kérem, üljön le. – A tanárnő idegesen járkált fel-alá az igazgatói irodában. Piton helyet foglalt a nő íróasztalával szembeni széken, keresztbe tette a lábát, s szemöldökét felhúzva figyelt.

- Professzor, nehéz belevágnom, mert tudom min ment... megy keresztül de…

- Ne kíméljen, Minerva.

- Kiszámíthatatlan a viselkedése mostanában. Egyre másra jönnek a panaszkodó diákok azzal, hogy ön megalázta őket. S nem egy lányt találtam sírva a folyosón, akik szintén az ön nevét emlegették sérelmük okozójaként. A házaknak lassan nem maradnak pontjaik… És…

- Egyre több az ostoba, lusta, szemtelen tanuló. Rendet kell tanulniuk; tudniuk kell…

- Perselus! Ezek a gyerekek egyáltalán nem buták. Sőt! Sok kiemelkedően tehetséges növendék van közöttük. Éreznie kell professzor, hogy ez most nem a diákokról szól, hanem magáról! Megváltozott. Fél, és ezt a diákjaira vetíti ki!

- Ostobaság, én most is pontosan ugyanúgy teszek…

- Tévedés! Ha akarna, sem tudna ugyanaz lenni! Apa lett, s nyakába zúdult a felelősség. Én tudom, hogy ez nem könnyű, de meg kell tanulnia…

- Nem leszek nyámnyila, negédes tökfilkó, ezt ne is várja.

- Megértett bármint is abból, amit most önnek elmondtam? – McGalagony kezdett kijönni a sodrából.

- Minerva. Én minden szavát megértettem, de nem hiszem, hogy megváltoztam volna. Maga ismer. Tudja, hogy soha nem voltam és nem is lennék képes…

- Ahh, Perselus, hogyne tudnám! Csak egyetlen dolgot kérek öntől. Egyetlen egyet. Mielőtt cselekszik, számoljon el tízig, ne reagáljon le mindent ösztönből. – Piton nem szólt semmit, de McGalagony látta, hogy a férfi elgondolkodik a hallottakon. Néhány percnyi hallgatás után Piton feleszmélt.

- Bocsásson meg Minerva, de mennem kell. Kezdődik az órám. – Piton hangja megint udvariassá vált, olyan hangon szólalt meg, amit oltalmazója megérdemelt…

 

A beszélgetés valóban elgondolkodtatta Pitont, így egy kissé megpróbálta visszafogni magát. Az eredmény nem maradt el, McGalagony békén hagyta. Módszere mindössze annyi volt, hogy erősen Hermionéra gondolt, ha épp valami kegyetlen dolgot készült elkövetni. A mérték megint megvolt, de azért diákjai így is kellőképpen ellenszenvesnek találták. Újra helyreállt a rend. Legalábbis látszólag. Piton éjjeli kéjutazásai senkit nem zavartak, de mély sebei mostanra csontig vájódtak az élmények hatására. Ám ezt ő maga sem tudta…

 

Az idő hidegre fordult, a roxforti nagyterem ege szürkére vált. Piton a reggeli után épp duplabájitalra tartott, minden folyt a maga rendjén. Direkt a diákok előtt akart a pinceteremhez érni, hogy lehetőleg még elaltassa Ginny-t bájitaltan előtt.

Mikor a kicsi már az íróasztala mellé állított kiságyban feküdt, hirtelen kinyílt az ajtó és egy lány lépett be rajta.

Ahogy közeledett, Piton ismerősnek találta, de mégsem tudta volna megmondani, kicsoda ez a fiatal nő.

- Öhmm, ön Piton professzor, ha jól sejtem.

- Jól sejti. Miben segíthetek? – A bájitaltanár gyanakodva méregette a lányt, amit az rögtön érzékelt.

- Ginny miatt jöttem. McGalagony mondta, hogy…

- McGalagony? Egyáltalán kicsoda maga? Nem diák, ha jól gondolom.

- Nem. A nevem Selena.

- Selena?

- Igen, Selena Trelawney. A jóslástan tanárjuk unokahúga. És… szóval… most ráértem, és gondoltam, hogy örülne neki, ha vigyázna valaki a kislányára. Minerva elmondott mindent és… hát…

- Mindent? – Piton egyre jobban megrémisztette a lányt. A diákok ekkor azonban betódultak a terembe, így nem folytathatták a társalgást. Piton rövid választ adott.

- Rendben, ott a találja Ginny-t a kiságyban… Ha McGalagony bízik magában… Hát legyen.

Selena az ágyhoz lépett, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elhagyta a helyiséget a babával. A bájitaltan tanár még látta, hogy a nő odaköszön egy-két diáknak…