Amire nincs bocsánat...

Évi  2009.06.21. 10:37

- Miss Granger, fogja be a száját! Mit képzel magáról, hogy így ordítozik a folyosón! Húsz pont a griffendéltől, s várom este büntetőmunkára!

- De professzor! Nem én kezdtem! Pansy ellopta a naplómat és…

- Ezt most azonnal fejezze be, Granger! Nem érdekelnek a kifogásai! Semmi nem indokolhatja ezt az artikulálatlan kiabálást és a szégyenletes viselkedését! Pálcát rántani a Roxfort folyosóin… Ezért ki is csapathatnám!

- Tanár úr, értse meg hogy…

- Legközelebb, ha valami gondja van Miss Parkinsonnal forduljon hozzám, vagy McGalagony professzorhoz! Most pedig menjen a dolgára! …. És Miss Granger! Este hétkor várom az irodámban, ne késsen!

 

Hermione nem tudott napirendre térni a történtek fölött. Nem értette, hogy Pansy hogyan jutott hozzá a titkos naplójához, s mardosta belülről a düh Piton igazságtalansága miatt. S mindennek a tetejében lelepleződött Ron előtt; ez volt mindközül a legfájóbb dolog. A fiú ugyanis már két éve próbált felé közeledni; a remény nap nap után ott csillogott a szemében. A lánynak mindeddig sikerült kíméletesen kitérni a bizonytalan udvarlás elől, de most nyers valójában zúdult Ronra az igazság. Az eminens valóban leírta, hogy sohasem tudna férfiként nézni vörös hajú barátjára, mégis, a mardekáros lány szájából sokkal élesebben, súlyosabban hangzottak Hermione leírt szavai. Ezzel mérgezett tőrt szúrt Ron szívébe, ebben biztos volt. Akkor és ott megfagyott a levegő a két barát között; a Weasley-fiú egy gyilkos pillantást követően elhagyta a folyosót.

Harry néhány percig ádáz elszántsággal védte Hermione jogait, de a történtekre nem tudott mit mondani. Megértette Hermionét, de tudta, Ronnak most nagyobb szüksége van rá. A lány magára maradt minden fájdalmával. Piton távozása után csak állt és nézett maga elé, porba sújtották az események. A kiabálásra összesereglett diákok is lassan elhagyták a terepet, Parkinsonnak pedig volt annyi sütni valója ahhoz, hogy tudja, ennél tovább nem szabad feszítenie a húrt. Ez az ostoba kis griffendéles már így is megkapta, ami járt…

 

***

 

Hermione, miután hiába kopogtatott Piton pinceajtaján, elindult vissza a klubhelyiségbe. Azonban a bejárati csarnokban megtorpant, rendkívül hívogató volt most az éjszaka csöndje, a lábai szinte maguktól elindultak a kijárat felé. Ahogy kilépett a kastélyból, lágy szél cirógatta meg az arcát. Fázósan összehúzta magán a szvetterét, s elindult a csendes birtokon. Nem gondolta végig hová megy, csak követte az érzékeit. Lépdelt a zöld gyepen, mélyre szívta a friss levegőt. Csak a tiltott rengeteg első fáinál lassított le. Gyönyörűnek találta a kecsesen hajladozó ágakat; egyszerűen élvezte a jótékony magányt, a sebeket begyógyító csendet.

Egyszerre viszont különös hangok ütötték meg a lány fülét. Nyöszörgés volt, mintha egy állat esett volna csapdába… Hermione rögtön követni kezdte a hangot. Óvatosan haladt, félt az ismeretlentől. Fától fáig lopódzott, a furcsa zaj egyre erősödött. Azonban még mindig nem látott semmit. Aztán mikor egyszer kilesett egy tölgy mögül, elakadt a lélegzete.

Perselus Piton állt a fák között, előtte Pansy Parkinson térdelt. Piton elfojtott hangon nyögött, arcára a kéj groteszk maszkot festett. A lány feje ütemesen mozgott a férfi csípője előtt, Piton pedig egyre csak húzta hajánál fogva maga felé a mardekárost. Néha azt sugdosta, „ne hagyd abba”.. „ez az!”

Hermione a látványtól szinte szoborrá merevedett a fa mögött. Szédülten és döbbenten nézte, mit csinál a bájitaltanára és az évfolyamtársa. Aztán egyszerre, mintha egy rémséges álomból ébredt volna, megmozdult, és bár hányingerrel küzdött, futni kezdett a roxforti kastély felé. De már rögtön a második lépését elvétette, egyensúlyát vesztve a földre zuhant. Irtózatos zajt csapott. Fájdalmat nem érzett, így gyorsan talpra állt, s az előbbi őrületes tempóban folytatta útját.

Piton és Pansy természetesen meghallották Hermione esésének hangját, majd az azt követő csörtetést.

 - Valaki meglátott! – nyögte oda Piton, kéjnőjének. Elhúzódott a lánytól, elrakta férfiasságát, s futott az előbbi hang irányába.

 - Hová megy professzor? Még nem fejeztük be! Mi lesz a pénzemmel?

 - De befejeztük Parkinson, nem bukhatunk le! Holnap megkapod a pénzed!

Rövid idővel később Piton már látta, hogy ki leste ki éjszakai boldogságát… Hermione Granger volt az. Piton nem tudta, hogy miért, de a szíve nagyot dobbant a felismeréstől. A lány pár lépéssel volt már csak előtte. Lehet, hogy a griffendéles még néhány szófoszlányt is meghallott az előbbi párbeszédből…

 

 

 - Granger, várjon!

A lány hirtelen megállt, s a férfi felé fordult. Szemét képtelen volt a Pitonra emelni, cipőjét fixírozta, míg a tanár utol nem érte.

- Miért követett? – hangzott a kérdés a bájitaltanár szájából…

- Nem követtem, én csak… - Hermione egy pillanatra Piton arcára nézett. A professzor egyszeriben azt vette észre, hogy a lány tekintetétől - attól félpillanatnyi kontaktustól -, összerándul a gyomra… Képtelen volt elviselni maga előtt a lány alakját. Inkább egy kis, fehér szirmú virágra összpontosította figyelmét…

Hermione észrevette a férfi zavarát, s ez bátorságot öntött belé. Most már nyíltan a tanárra szegezte a szemét. Piton még idejében észbe kapott, s egy másodperccel később ismét a rendíthetetlen ólomkatona szerepében állt a lány előtt.

- Nem követett? – a tanár íriszében Hermione furcsa lángot vélt felfedezni. A jeges feketeség eltűnt, s helyére valami megmagyarázhatatlan került… Bár a teste nem árulta el a professzort, a lélek tükre feltárta a bizonytalanságot.

- Menjen! – szólalt meg végül Piton.

- Na, menjen már! – a fekete hajú fejével a kastély bejárata felé bökött, nem bírta tovább elviselni a lehetetlen helyzetet. Hermione bizonytalanul elindult a bejárat felé, szívébe belevésődött az az arc, amellyel Piton útjára bocsájtotta… A tanár minden porcikája felmentésért könyörgött…

- Miss Granger! – a diáklány nem hitte volna, hogy a tanár ezek után még ismét megszólítja. Teste azonban azonnal reagált. Visszafordult, fejét kérdően oldalra döntötte.

- Bocsásson meg! – Az elcsukló hangtól, és a sokatmondó tekintettől Hermionénak elszorult a torka. Még mielőtt rájuk szakadhatott volna az ég, a kislány megfordult, s futott, ahogyan csak a lába bírta.

 

Aznap éjjel Hermione egy percre sem volt képes lehunyni a szemét. Csak Pitonra és Pansyra tudott gondolni, az agya újra ás újra lejátszotta a visszataszító jelenetet. Hajnalig próbált felejtetni, de végül belátta, hogy nincs menekvés, fel kell dolgoznia a látottakat. Így hosszas forgolódás után kimászott az ágyából, s lement a griffendél klubhelyiségébe. Leült a szunnyadó kandalló elé, és töprengett. Hagyta, hogy a gondolatai peregjenek…

Piton egy szörnyeteg, kihasználja Pansyt… De hiszen a lány lelkes volt... Túlságosan is lelkes… Talán ő mászott rá a professzorra, nem pedig fordítva. Ez esetben viszont Pitonnak vissza kellett volna utasítania, nem pedig kéjelegni, mint egy undorító rém. Igen. Piton bűnös. Visszaélt a helyzettel, kihasznált egy diákot. Ezt nem lehet annyiban hagyni, ez az incidens szép lassan megmérgezi a jó erkölcsöt, tönkreteszi az iskola hírnevét… És ráadásul ki tudja, Piton még hány lányt mocskolt így be… Ez nem maradiság kérdése. Mert mindenki tegye, ami jó neki. Viszont ez túlmegy minden határon! Ez a tanár prostituáltat csinált a Roxfort egyik tanulójából… Hiába kért bocsánatot… Egyáltalán miért kért TŐLE bocsánatot? Van, amire nincs felmentés…

 

***

 - Hermione, ébredj! Hermione… - mély kábulatából Harry próbálta magához téríteni a lányt.

 - Ho… hol vagyok?... Merlin… Elkéstünk? –

 - Nyugodj meg, nem késtünk el sehonnan. Csak gondoltam felkeltelek, hogy még tudj enni valamit bájitaltan előtt. Gondolom, megint egész éjjel tanultál… Igazam van?

 - Nem… azaz igen… azaz… - a lány nem akart hazudni, de az igazságot végképp képtelen lett volna elmesélni barátjának.

 - Ron… Igaz? -A fiú jelentőségteljesen Hermionéra nézett.

 - Igazából… igen. Ron is aggaszt…Tudod, én nem akartam megbántani. Én csak…

 - Jaj, Hermione, persze hogy tudom! Hiszen, Ron az egyik legjobb barátod, egy csomó közös élményetek van… De meg kell értened, hogy ez neki most nehéz.

 - Haragszik, ugye?

 - Már nem. Épp tegnap este mondta. Nem tud haragudni rád, de egyelőre még beszélni sem tudna veled. Szóval, elfogadta a döntésed… De hát nem is tehet mást, az életed csak tiéd.

Hermione bizonytalanul elmosolyodott. Sajnálta Ront, de úgy érezte, hogy jobb ez így. Ha valamikor majd megint jóban lesznek, nem kell menekülnie többé a fiú szerelme elől. Újra gyermeki és ártatlan lehet a barátságuk…

A Nagyterembe érve Hermione látta, hogy Ron az arcát fürkészi titokban, de nem leplezte le, hagyta, hagy gyógyuljanak a sebek, amelyeket akaratán kívül a fiú szívén ejtett.

Reggeli közben azonban ráébredt, hogy hová is készül tulajdonképpen. S összerándult a gyomra tőle. Bájitaltan lesz Pitonnal.

Mihez kezdjen most? Tegyen úgy, mintha semmi sem történt volna? Hogy lesz képes válaszolni a férfi kérdéseire, ha felszólítja? Hogy néz majd a szemébe?

Talán még az óra előtt szólnia kellene McGalagonynak. Vagy mehetne rögtön Dumbledore-hoz is.

Már azon volt, hogy feláll, odamegy a tanárok asztalához, s megszólítja házvezetőjét, mikor is meggondolta magát. Pontosabban a térdei gondolták meg magukat, egyszerűen nem volt elég erő bennük, hogy felemeljék a lányt, s a tanári asztalhoz vigyék őt.

Hermione gombócot érzett a torkában, nem tudta elárulni a bájitaltan tanárát... Így miután az utolsó falatok is eltűntek a tálcákról, tányérokról, elindult Neville oldalán a pinceterem felé.

Még mielőtt kilépett volna a Nagyterem ajtaján, vetett egy utolsó pillantást a tanárok étkezőasztala felé, de Piton nem volt ott. Annyira elmerült saját gondolataiban, hogy ez a tény el sem jutott hozzá. A professzor már lenn van, perceken belül megkezdődik az óra…

A griffendéles lány lendületesen haladt előre, semmi nem állhatta útját. Sem a dübörgő szíve, sem az egyre fokozódó migrénje, sem gyorsuló légzése.

Aztán egyszerre csak ott állt az előtt a bizonyos ajtó előtt, a pincefolyosón. Nyílt az ajtó, s ők beléptek rajta, majd elfoglalták a szokásos helyüket a teremben. Nem szakadt rájuk a plafon, s a föld sem ingott meg alattuk. Hermione kicsit megkönnyebbült.

Piton elegáns arroganciával engedte be diákjait, majd fölényes léptekkel elindult íróasztala felé. Hermione egy pillanatra mintha látta volna a Pitont, amint tekintete találkozik a mardekáros Pansy Parkinsonéval. Hermione megszédült. Egyszeriben irtózni kezdett mindkettőjüktől. Legszívesebben ott helyben világgá kürtölte volna, hogy mit művelnek azok ketten. A felháborodás hullámai azonban hamar elcsöndesedtek. Talán Piton rá sem nézett Pansyra, talán csak képzelődött. Inkább professzora magyarázataira kezdett összpontosítani, hogy elterelje kalandozó figyelmét.

Már az aznapi bájital utolsó hozzávalóját keverték a főzetbe, mikor egy óvatlan pillanatban, Hermione felemelte a fejét, s tekintete találkozott tanáráéval. A váratlan kontaktustól elfelejtett lélegezni. Piton furcsán nézett rá… Szemében nyoma sem volt hidegségnek, gőgnek… Pillantása mélyreható volt, kutató, de egyben bűnbánó is. Nem félt Hermionétől, állta a lány pillantását. Végül a lány szakította meg a különös idillt. Fájt a tanár tekintete. Megperzselte, égette. Abban a percben gyűlölte a férfit, mert tudta, a tegnap történtek megöltek benne valamit. Hermione abban a percben nem érezte menedéknek a Roxfortot. Bűnösnek és mocskosnak érzett hirtelen mindent és mindenkit. Ez az érzelem hullám sem tartott sokáig, arra eszmélt, hogy Piton ott áll mellette. A férfi beleszagolt főzetébe, s bólintott egyet. Nem szólt hozzá. Életében először ismerte el Hermione tehetségét a professzor, s most, kivételesen elhagyta a szavakat... Földöntúlinak tetszett a férfi ebben az állapotban. Valamiért ez a bólintás volt abban a pillanatban a végtelen. Ez többet jelentett minden elkoptatott frázisnál…

Az óra véget ért. Hermione kicsit azt szerette volna, ha Piton megállítja, és maradásra bírja. Azt hitte, megkéri majd, hogy maradjon óra után, hogy megbeszéljenek egy-két fontos dolgot. De nem. Piton nem nézett rá, hagyta elmenni. Hát, nem fél, hogy elárulja? Hogy kicsapják a Roxfortból? Kiteszik a szűrét, mint egy tyúklopáson ért, koszos ebet…? Bátor férfi. Az életét egy kislány kezébe adta. Inkább botor… Igen.

 

***

 

A napok teltek, s Hermione még mindig húzta a percet, hogy beszéljen McGalagonnyal, Piton afférjáról. Eltelt egy hét, s megint eljött a bájitaltan. Nem történt semmi. Ron már néha szólt hozzá lassan megolvadt köztük a jég, s így kicsit könnyebbé vált a lány szíve. De Piton befészkelte magát az agyába. Figyelte minden étkezésnél, várta, hogy mikor jelenik meg a folyosón, nézte az arcát, ha beszélt valakivel. Ki ez a férfi? És miért tette, amit tett? Halálfaló volt, tudja mi a mocsok. De Dumbledore megbízik benne, állást adott neki a Roxfortban, ő pedig lerombol mindent. Belülről rothasztja a szépen érő almát, hogy végül annál szívfájdítóbban hasson az igazság…

Egy bájitaltan óra véget ért, s Hermione még mindig nem lett okosabb. Az érzelmei már némileg lenyugodtak, de fogalma sem volt, hogy mit kezdjen az akaratlanul kilesett bűnnel.

 

A hét telt tovább, nem történt semmi rendkívüli. Azonban Hermione fejébe rögtön Piton költözött, amint volt egy pillanatnyi szabad gondolata. Lassan megérlelődött benne, hogy nem szól senkinek a látottakról. Marad ez az ő, Pansy és Piton piszkos kis titka. Talán az Istenek azt akarják, hogy tanuljon valamit a dologból. Talán az kell, hogy az eddigi makulátlan kis légvára összedőljön…

 

Megint eltelt egy hét, s ő megint ott ült, s Piton utasításait hallgatta. Teljesen elmerült gondolataiban, csak arra eszmélt fel, hogy Piton Harry-vel ordít, s lassan a lábára folyik egy elrontott főzet.

 - A fenébe is, Potter, ennyire nem lehet félkegyelmű! Mit művel? - Piton egy pálcaintéssel eltüntette a romokat, majd folytatta Harry földbetiprását.

 - Ostoba kölyök! Hogy lehet ennyire szerencsétlen valaki, hihetetlen! Longbottomnak különórát kellene vennie magától! Harminc pont a griffendéltől, s este hétre jelenjen meg nálam büntetőmunkára! S hozza magával a kis barátait is…! – Az utolsó

mondatnál Piton küldött egy vészjósoló pillantást Harry, majd Ron felé. Hermione tekintetét gondosan kerülte.

 

Senkinek nem tűnt fel semmi, mindenki azt gondolta, hogy Hermionénak azért kell büntetőmunkára mennie, mert nem segített Harrynek; Ronnak pedig azért, mert segített. Ez utóbbi igaz is volt, de Hermione érezte, hogy kilóg a lóláb. Mégsem ellenkezett. Végül még arról is sikerült meggyőznie magát, hogy Piton tényleg a mulasztása miatt akarja az irodájában tudni őt.

 

Hét előtt tíz perccel Harry, két barátja kíséretében elindult a végzete felé. Megítélésük szerint túl hamar, valójában épp időben értek a pincefolyosóra. Piton, mintha pontosan tudta volna, hogy mikor érnek le; fensőbbségesen kivonult irodájából, s diákjai elé sietett.

- Kövessenek! – Piton tárgyilagos és rideg volt, mint legtöbbször. A kis társaságot a pince egy másik sötét folyosójára vezérelte, ahol szinte alig volt egy kevés fény. A három barát rosszat sejtve követte a professzort. A férfi, egy váratlan pillanatban megállt egy sötét ajtó előtt, csak kis híja volt, hogy Harry nem ütközött belé.

- Potter, Weasley a maguk feladata az lesz, hogy kitakarítsák ezt a kissé rendetlen helyiséget. – miközben Piton felvázolta a teendőket, kinyitotta az ajtót. Ami azonban fogadta a fentről jövőket, az még a vártnál is jobban megdöbbentette őket. Egy kamra, tele ősrégi preparátumokkal, poros, kitömött állatokkal, s pókhálóval, amíg csak a szem ellát.

- Természetesen pálcát nem használhatnak! Ma este már nem jövök vissza ellenőrizni magukat, de az önök érdekében remélem - hogy holnap reggel, mikor legközelebb erre járok-,

már csillogni-villogni fog ez a szoba! Remélem, megértettek… - Piton most sem volt rest küldeni a fiúk felé egy színpadias, gyilkos pillantást…

- Granger, jöjjön utánam. – adta ki a parancsot a magában álldogáló lánynak.

Piton visszaindult, de még mielőtt Hermione a nyomába szegődött volna, belesett a koszos raktárhelyiségbe. Harry és Ron elhúzott szájjal álltak, és reményvesztetten néztek a végtelen koszra…

 

Piton az előcsarnokban állt meg először.

- Miss Granger, nem bánja, ha teszünk egy sétát a parkban?

Hermione hirtelen nem talált szavakat; mindent várt volna, csak azt nem, hogy Piton sétálni invitálja majd. Rövid szünet után megrázta a fejét, s a tanár már nyitotta is a bejárati ajtót.

A férfi továbbra is elől haladt, Hermione pedig félszegen követte.

Néhány méterre a roxforti kastélytól Piton lassított, bevárta tanítványát. Hermione ekkor végre megvizsgálhatta a tanár arcát. A professzor láthatóan elmerült gondolataiban. Hosszú percekig egy szót sem szólt, csak haladtak előre rendületlenül. Aztán a férfi egy padnál hirtelen megtorpant.

- Van kedve leülni egy kicsit?

- Igen. – felelte gyorsan a lány.

Hermione fejében kavarogtak a gondolatok; csak homályos sejtései voltak arról, hogy a professzor mit akarhat tőle. A hallgatásnál most már a szó is jobb volt, így Hermione kibökte az első kérdést, ami eszébe jutott.

- Mi lesz a feladatom, tanár úr?

Piton erre elnevette magát. Az eminenst megrémítette ez a hirtelen támadt jókedv…

- Még mindig nem érti, hogy miért van itt, Granger? – a professzor szemével diákját fürkészte.

- Már tudom, tanár úr. – suttogta a térdének Hermione.

- Csak nem értem… - hirtelen bukott ki a lányból gondolata első fele, de a másodikat, képtelen volt kimondani.

- Hermione, maga nem buta, pontosan tudja, hogy miért kell beszélnünk. Vívódik. Látom magán. Szemtanúja volt valaminek, aminek nem kellett volna, és most szenved ettől. El akarja mondani valakinek a történteket, de nem képes rá.

Piton egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta.

- Ha másképp volna, már nem ülhetnénk itt… S talán… gyűlöl is engem.

- Én nem…

- Látom a szemében… Maga nem tud hazudni.

Hermione megsemmisülten ült a professzor mellett, nem tudott mit mondani. A férfi belelátott, s gyötrelmeiről érzékletesebben számolt be, mint ahogy maga tehette volna. Őrület!

Végül Piton törte meg csöndet.

- Szeretné tudni, hogy miért voltam Pansy-val? - Piton komolyan nézett a lányra.

- Professzor, én… Szóval… Ez a dolog… Ez nem tartozik rám… - Hermione képtelen volt leküzdeni zavarát, a mély gondolatokhoz, nem tudott kifejező szavakat csatolni.

- Jól látja, Miss Granger, a dolog valóban nem tartozna magára… de... – a lány az ismerős, Piton-féle hanghordozástól valamiért bátorságot nyert, s most már képes volt tanárára nézni.

A férfi nem tudta honnan kezdje mondandóját, s a hold fényében megcsillanó csokoládébarna szempár, ami most rászegeződött, még inkább elbizonytalanította. Végül nagyot nyelt, és folytatta.

- De véget akarok vetni ennek... Tudnia kell néhány dolgot... Ha meghallgatott, utána azt tesz, amit csak helyesnek vél.

Piton fegyelmezett helyzetéből kimozdult, s kényelmesen hátradőlt a padon. Hermione a mozdulattól egy pillanatra megremegett. A férfi észrevette a lány reakcióját, de ennek nem adott hangot.

- Kisasszony, ugye tudja, hogy Pansy Parkinson nem olyan, mint maga?... Persze, sejtem, mi jár a fejében; gyűlöli Parkinsont, mert lekezelő, rosszindulatú, s felületes. Egy szó, mint száz, a maga szemszögéből ő egy szörnyűséges némber, aki átgázol mindenkin.

- Ami azt illeti tanár úr, ez nem ennyire egzakt, én képes vagyok meglátni a jót akár Pan…

- Ez az Granger! Pansy-ban, nincsen jó! Pontosabban az a fajta jó nincs meg benne, amit ön keres. Ő egy aranyvérű, de hihetetlenül zsugori, gyáva, gyilkos-lelkű családban nőtt fel. A környezete tette azzá, ami. Pontosabban azzá, amivé lennie kellett. Ezt várták el tőle.

S pont ezért, ez a lány sosem fog úgy gondolkodni, mint ön, Hermione. Hallottam a történetét, s volt szerencsém jelleme néhány vonását megismeri az évek során. Nem sok fogalma lehet a halálfalók világáról…

- Szóval Pansy szülei halálfalók?

- Igen, azok… Elég jól ismerem őket.

- Professzor, ha ön ilyen jól átlátta a helyzetet, miért engedte magához őt?

A tanár gyomra összerándult a kérdésre. Nem azért mintha zavarta volna a kérdés – számított rá - Hermione lénye volt az oka. Ijesztő volt ez a közelség, ez az őszinteség.

- Mert gyarló ember vagyok, s nem tudtam ellenállni egy fiatal nő ostromának.

- Szereti magát?

Hermione már szinte nem is tudta mit kérdez, kívülről hallotta saját magát. Azt hitte a professzor most majd rátámad, ehelyett azonban nevetni kezdett. Gúnyos-fájdalmas kacaj tört fel belőle, ami hirtelen jött, s ugyanilyen hirtelen maradt abba.

- Ugyan már! Maga is hallotta, hogy pénzt kért…

- Igen, de azt gondoltam, hogy…

- Malfoy barátnője, s őt szereti. Ezt volt alkalmam jó néhányszor meghallgatni…

Piton arcáról sütött a keserűség. A réveteg pillanatok után a tanár megint a mellette ülő kislány arcát kezdte figyelni. A finom kis női arc kirajzolta a gyötrő gondolatokat.

- Mit érez most, Miss Granger?

Hermione eddig csak nézett maga elé, de most megint minden figyelme Pitoné volt.

- Nem is tudom… Amit tett az… - a lány még kereste a megfelelő szavakat.

- Az undorító és mocskos... Igen… Sajnálom Granger, el sem tudja képzelni mennyire!.... Sajnálom, hogy látta!

Piton míg ezt mondta, hirtelen felpattant helyéről, nem volt képes elviselni tovább a kislány megértő közelségét. Érezte a lány bocsánatát, úgy áradt belőle, mint a parfümje illata. S ez tőrként hasított a férfi mellkasába. Mennie kellett, mert elvesztette a kontrollt saját teste és lelke fölött.

- Késő van, Miss Granger… Szóval, ha megbocsájt…

Piton szinte repült a kastély bejárata felé. De még halotta, hogy Hermione egy „Jó éjt”-et suttog az éjszakába…

 

***

 

Ezt az éjjelt maguk alá gyűrték a hétköznapok. Hermione nem beszélt barátainak arról, ami a parkban történt, s kitért a keresztkérdések elől is. Piton pedig pontosan úgy viselkedett, mint azelőtt, egy percig sem bánt másként az eminenssel, mint korábban. Többé nem kapta rajta a tanárt amint őt fürkészte - úgy tűnt –, lezártnak tekintette magában a súlyos témát.

 

Hermione belátta, hogy jobb lesz, ha elfogadja a helyzetet. Az már régen nem volt kétséges, hogy Piton titkát megtartja; nem volt miért elárulni a férfit. Egyszerűen nem jött a várva várt jel. Még Pansy is békén hagyta; egyszerűen bolondság lett volna ennyi idő elteltével bármit is tennie.

A kislány szorgalmasan tanult, s szabadidejét barátival múlatta. Viszont a folyosókon még mindig sokszor kereste a szemével Pitont, s valami rejtélyes okból nagyot dobbant a szíve, mikor meglátta a férfit váratlan pillanatokban. De próbált nem törődni ezzel az érzéssel, egyszerűen nem akarta tudni, hogy mi az, ami kísérti.

 

Körülbelül két héttel az után a bizonyos bársonyos éjjel után, a griffendél toronyban fergeteges buli kezdődött. A Weasley-ikrek születésnapja volt aznap, s nem tudták megállni, hogy ne használják ki a lehetőséget. A klubhelyiségben édesség volt mindenhol, amíg a szem ellátott, s mindenféle trükkös tárgyak. Mindenki kedvére ehetett-ihatott, s mulathatott, végkimerülésig. Harry és Ron kapott az ikrektől egy-egy üveg Lángnyelv-whiskey-t, míg Hermione egy nagy doboz rózsás-bonbont. A fiúk nem indokolták a fordított ajándékozást, azt állították, neki most épp ajándékozni van kedvük, úgyhogy ne kérdezzen senki semmit.

Az éjszaka folyamán egy lélek sem jött számon kérni a hatalmas ricsaj okát, McGalagony elintézte, hogy aznap a tanárok közül senki ne hallja meg a griffendél-torony zajait. Egy olyan igazi tombolós este, még az ikreknek is dukál. S így jól jár mindenki, az ikrek így egy hétig biztosan nyugton maradnak.

 

Éjfélre járt az idő, s Hermione azon kapta magát, hogy az egyik fal tövében üldögél, s magában kortyolgatja a Lángnyelv-whiskeyt. A barátai épp varázslósakk bajnokságot rendeztek, s mivel ez nem tudta lekötni sokáig a lányt, hamar otthagyta a kis társaságot. Sokan már elmentek aludni; nem igazán voltak hozzászokva a diákok az éjszakázáshoz. S az is nehezített a dolgon, hogy mindennek ellenére, másnap reggel bizony tanórák várták az ünneplőket.

Szóval, Hermione csak nézett maga elé, gondolatai üresben jártak. Jól érezte magát… Élvezte, hogy nem gyötörték a gondolatok, hogy lebeghetett, hogy szabad lehetett.

Aztán hirtelen valami megváltozott. Egyszeriben azt érezte, hogy nem tökéletes a pillanat, hogy valami hiányzik belőle. Pontosabban… valaki hiányzik. Elképzelte, amint Piton beront, s rendre parancsolja a diákokat, ahogy ordít, s ágyba rendeli őket. Hermione élvezte ezeket a képeket, jó volt gondolatban közel érezni a professzort. Amint erre ráeszmélt, megrázta magát, hiszen elmebeteg volt ez a gondolat. Kész perverzió. Minek kellene neki Piton, az otromba modorával… Minek? Nem tudta, csak kellett… Egyre égetőbben hiányzott a férfi, egyre fájóbban vágyott a jelenlétére. Azt gondolta ezen talán segít még egy kis alkohol. Csak még egy kevés, és vége a tébolynak. Csak még egy csepp, és megtelik az űr…

 

***

 

Hermione azon vette észre magát, hogy ott áll Piton ajtaja előtt. Nem tudta hogyan került oda, s nem tudta, hogyan van bátorsága ehhez. Csak annyi volt biztos, hogy ezen az estén látnia kell a férfit, különben… Nem tudta. Csak látni akarta.

Alighogy ezen a gondolaton átverekedte magát, már nyílt is az ajtó.

- Miss Granger, mit keres itt ilyen késői órán?

Hermione bár már rég nem tudott tisztán gondolkodni, azt azért felmérte, hogy professzora arca végtelen csodálkozásról árulkodik. Semmi gonoszság, semmi cinizmus. Vegytiszta kíváncsiság ült Piton arcán.

- Gondoltam, hátha van kedve meginni velem, egy pohárka… - a lány feltartotta az üveget, így ajánlva fel az italt – ilyet?

- Miss Granger, ha látná, milyen állapotban van! Mi a fene… - Hermione épp összecsuklani készült, mikor a tanár vállon ragadta.

- Granger, ez rettenetesen szánalmas. A legjobb az lesz, ha most szépen visszamegy a griffendél toronyba, s lefekszik.

- Bemehetnék egy percre? – Hermione hangja most megváltozott, a kérlelő hang azt a lányt idézte, akit Piton ismert… A férfi szótlanul állt még egy pillanatig, majd beengedte látogatóját.

- Csak egy percre… - nem értette, miért engedi, hogy a lány bemenjen hozzá. Eljátszott a gondolattal, hogy leteremti, majd elzavarja a tanítványát, de ez a kép túlságosan is kellemetlen volt e percben.

- Hermione, én nem tudom mit vár tőlem. Idejön részegen, és bebocsájtást követel… Higgye el, holnap már ön is képtelen….

- De most ma van. Igyon velem, csak egy ici-pici pohárkával!

Piton elgondolkodva nézte a kanapéján elhelyezkedő, illuminált kislányt. A szíve összeszorult, s hirtelen nem kapott levegőt. Valami ádáz dolog kezdte belülről mardosni.

- Miattam csinálta. Ugye?

- Nem professzor, csak az ikreknek szülinapjuk volt és… ez… olyan finom volt. És most látnom kellett önt.

Hermione olyan vágyakozó szemmel nézett Pitonra, amilyet a tanár talán még soha életében nem tapasztalt. A szája kiszáradt, a teste izzadni kezdett. A biztonság kedvéért az ablakhoz sétált.

Csak nézett kifelé a sötétbe, s a helyzetet latolgatta. Mielőtt azonban bármire is juthatott volna, egy apró, törékeny kis kezet érzett a karján.

- Az itala uram. Jöjjön, üljön csak le. – Hermione nevetgélt, s közben pajkosan nézett a tanárra. Pitonnál ekkor telt be a pohár.

- Granger, elég volt ebből. Nem tudom, mit akar, de abban biztos vagyok, hogy bármi történne most, azt holnapra megbánná. Úgyhogy menjen!

- Tessék? – Hermione megrendülten nézett a bájitaltanárra, aki most úgy magasodott fölé, mint egy sötét madárijesztő.

- Menjen már! Nem hallotta? - Piton karon ragadta a lányt, s elkezdte az ajtó felé irányítani. Kipenderíti, s ezzel vége is a cirkusznak.

Az ajtót kinyitotta, de a mozdulatot elvétette. Hermione feje nagyot koppant az ajtófélfában. Piton már csak annyit észlelt, hogy a kislány haja alól, egy vékony, vörös csík indul el lefelé.

A professzor még mindig tanítványa csuklóját fogta, de nem tudott mozdulni. Csak nézte a lassan józanodó lány arcát. A sokk és a lelkiismeret-furdalás hatalmas erővel igázta le az akaratát.

- Én… én nem akartam… - nyögte végül halkan a tanár. A saját hangja lassan magához térítette.

- Jöjjön be, Granger, mindjárt hozok valamit a sebre. Üljön le.

Hermione gyomra öklömnyire szorult. Az alkohol hatása semmivé foszlott, s ő ott ült a rettegett-imádott professzora kanapéján, vérző homlokkal.

Piton egy apró üvegcsével és egy gézdarabbal tért vissza. Leült a lány mellé és óvatosan törölgetni kezdte a homlokát a sebzáróval meglocsolt anyaggal. A sérülés pillanatok alatt eltűnt, de az érintés helye izzani kezdett Hermione homlokán. A professzor ujjai mágnesként tapadtak a lány arcához.

A griffendéles lehunyta a szemét. Érezte, hogy arcát elborítják a könnyek.

- Sajnálom, Hermione – Hallotta a sötét tér másik oldaláról a kislány.

Ez a két szó ismerősen csengett. Ezek fertőzték meg a szívét, ezek miatt lett Piton megszállottja. Folyton emlékeznie kellett arra, ahogy Piton élvezi Pansy kényeztetését. Ez először megijesztette, undorította, majd felperzselte szunnyadó vágyait. Egyre inkább akarta ezt a látványt, egyre jobban irigyelte Pansy-t. Ez volt az ő elfojtott titka.

Lassan kinyitotta szemeit, de Piton nem tűnt el, többé nem volt álom, a férfi valóságosabb volt mindennél. A szemében alig talált valamit kegyetlen professzorából. Annyi gyengédség volt a sötéten csillogó szembogarakban, amelyet soha sem lett volna képes megálmodni. Egyszerre csak természetesnek érezte, hogy megcsókolja a férfit.

Az ajka Pitonéhoz ért, de az finoman eltolta magától.

- Nem akarlak kihasználni, nem kell, hogy…

De Hermione belé fojtotta a szót. Megcsókolta megint. Majd újra és újra. Nem tudták, hogy hogyan került le róluk a ruha; egymást ölelve, szorítva merültek el a mámorban. Hermione tompán érzékelte a férfi arcát, tépte, simogatta az édes testet, s könyörgött neki, hogy soha nem legyen másé.

S Piton ígéretet tett: Többé nem fog mást szeretni.

S nyüszítve-vonítva lehelték a szerelmüket egymás fülébe, két idegenből, egyetlen testé váltak, s ringatóztak a vágyak óceánján…

Hermione azt akarta, ami azelőtt Pansy-é volt. A férfit a szájában, az ízét a nyelvén. De professzor ezt az egyet nem hagyta a lánynak. Meg kellett értenie, hogy ezt vele képtelen lenne megtenni, hogy ez most más, hogy ezt… őt nem mocskolhatja be. Hiszen szereti, végtelenül szereti őt. Elveszett az ártatlanságában.

Inkább ő akarta kényeztetni Hermionét, szinte szomjazta a lány apró kis sikolyait. A közös percekkel, órákkal, nem tudott betelni.

Végül a griffendéles felülkerekedett. Piton hasára ült, s lassan, szenvedélyesen megcsókolta professzorát. Aztán lejjebb csúszott a férfin, ajkával a tanár nyakát cirógatta. A nyelve végighaladt a varázsló testén, Piton már csak akkor tért magához, mikor Hermione a hasát puszilgatta.

Teste összerándult, erőtlenül próbálta lebeszélni a lányt arról, hogy meg tegyen egy bizonyos dolgot.

- Hermione, kérlek!

Azonban hamar feladta a harcot, mikor megérezte a lány nyelvét merev férfiasságán. Ez annyira más volt, mint Pansy-val. A mardekáros lány keményen bánt vele; néha mélyre szívta, néha harapdálta őt. Hermione gyöngédsége, finom érintései és csókjai az élvezetek egy másik univerzumába vezérelték a professzort.

Végre szerették, s nem csak egy test volt az övé rövid időre, hanem egy lélek kapaszkodott meg benne. Piton úgy érezte ez a vég, most kell meghalni, mert nem lesz ennél tökéletesebb pillanat…

Hermione kiélvezte diadalát; a lesújtó-felemelő orgazmus után, csak feküdt és simogatta szerelme arcát. Győzött, a férfi szíve megadta magát.

A két meztelen test szinte mozdulatlanul terült el a puha ágyon. A szeretők csillogó szemmel, és múlni nem akaró mosollyal az arcukon engedték elsuhanni az időt maguk mellett. Apróságokat súgtak egymásnak, megsemmisültek, majd lassan újra elindult az újjászületés… A világ kifordult a négy sarkából, a menny hirtelen földet ért, s a pokol megszűnt létezni számukra.

 

***

 

Hermione ájulás-szerű alvásból ébredt. Még emlékezett, hogy Piton a karjaiba vette, s úgy ringatta; de az elalvás pillanata kiesett elméjéből.

A szeme még csukva volt, csábította az álomvilág, de karja már Perselus testét kutatta. A férfi nem volt mellette.

Biztos csak a mosdóba ment ki. Mindjárt itt lesz megint, s újra érzi majd azt a kábító illatot, amelyet a bőre áraszt magából… A lány belemosolygott a párnájába. Micsoda este! Micsoda férfi!

A percek teltek, s a tanár még mindig nem volt sehol. Lehet, hogy értekezletre ment, vagy egyéb fontos dolga akadt.

A kislány felkelt, Perselus nélkül nem volt kedve tovább aludni.

A reggeli teendők után Hermione a Nagyterem felé vette az útját, reménykedett benne, hogy ott majd találkozik a professzorral.

A lány valami furcsa dolgot érzett. A szíve mélyén valami nyugtalanította, egy olyan dolog piszkálta, amivel a tudat szintjén nem volt hajlandó szembesülni. Megérkezett a Nagyterembe, barátai már az étkezés végén tartottak. Szobatársai sejtelmesen mosolyogtak, s így Hermione pillanatok alatt felmérte, hogy már mindenki tud róla, hogy az éjszakát nem az ágyában töltötte.

Ronnal már egy ideje rendeződött a viszonya, azonban ezen a reggelen a fiú nem volt hajlandó ránézni. A lány gyomra hirtelen összeugrott, nem hitte volna, hogy ilyen hamar elterjed majd a görbe éjszaka híre. Jó, most már a griffendélesek tudják, hogy nem aludt a szobájában, de legalább arról nincs fogalmuk, hogy kivel töltötte az éjszakát.

Ennél a gondolatnál a szeme a tanárok asztala felé kalandozott. Piton nem volt ott. A lány egyre rosszabbul érezte magát, most már nem tudta elnyomni azt az apró kis hangot, amelyik folyton azt súgta neki, hogy valami baj van.

Hermione még az első átváltoztatástan előtt Piton keresésére indult. Sokat nem kellett magyarázkodnia; nyíltan senki nem állt szóba vele, csak Harry.

De már nem érdekelte semmi, Pitont akarta látni, érezni…

Visszament először Perselus szobájába, a férfi nem volt ott. Aztán tovább futott a folyosón, benézett a laborba, majd pinceterembe. Kopogtatott több pince-ajtón is, de semmi nem történt azon kívül, hogy néha egy-egy festmény megszólította, s felelősségre vonta, hogy miért is rohangál ilyen őrült tempóban a Roxfort folyosóin.

Kopogás, ajtók, kilincsek – Piton nem volt sehol.

 

Hermione hirtelen nem tudta mihez kezdjen, így hát elindult első órájára. Folyton kattogott az agya, nem volt megnyugvása. Ült a szokásos helyén McGalagonnyal szemben, de egy szavát sem fogta fel.

- Miss Granger, itt van? – eszmélt fel egy ízben a griffendéles.

- Öhmm, bocsánat tanárnő… csak… -

- Olyan sápadt. Jól érzi magát?

- Nem igazán. Tanárnő, megengedi, hogy most…

- Persze, persze… Menjen ki a friss levegőre, vagy ha nagyon rosszul van, nézzen be Poppyhoz.

- Köszönöm. – Hermione egy ernyedt mosolyt küldött házvezetője felé, majd az ajtó felé indult. McGalagony aggódó tekintettel kísérte útját.

 

Hermione csak téblábolt a folyosón, nem tudta mihez kezdjen. Talán Pitonnak az iskolán kívül van dolga… Csak elfelejtett szólni. Elfelejtett... Ízlelgette a szót. Miért nem szólt, miért? Egyszerre csak lerogyott a fal tövébe és kitört rajta a zokogás. Nem tudta miért, hiszen nem látta át a helyzetet. Viszont rosszat sejtett...

Néhány perc után megnyugodott, fásult arccal folytatta útját. Egy a roxforti tóra nyíló ablaknál állt meg először… Csak állt, nézte a tájat, hagyta, hogy a gondolatai a semmiben kalandozzanak.

- Miss Granger! Hogyhogy nincs órán?

Hermione ijedtében majdnem lefejelte az ablakot. Nem számított rá, hogy bárki megszólítja, nem számított arra, hogy Dumbledore talál majd rá.

- Dumbledore professzor!

- Személyesen kisasszony, személyesen! Mint látom, kegyed a csodálatos tájban gyönyörködik. Gondolom, ez nem McGalagony professzor egyik új oktatási vívmánya…

- Valóban nem. Igazgató úr… Szóval…

- Igen, Miss Granger?

- Szóval, ön biztos tudja; ha ön nem, akkor más sem…

- Hallgatom…

- Hol van Piton professzor?

- A professzor elutazott. Fontos küldetést teljesít, hogy ezzel is segítse a Rend munkáját. Persze, úgy volt, hogy csak két hét múlva indul, meg is lepődtem, amikor ma reggel kopogtatott az irodám ajtaján…

- Maga tudta?

- Mit, Miss Granger?

- Azért szólított most meg, mert tudta, hogy miattam ment el.

- Kisasszony, én nem tudok semmit, de ezt itt át kell, hogy adjam önnek.

Dumbledore egy aprócska papírmadarat vett elő a köpenye alól. Tenyerébe vette, majd hagyta, hogy a madár lassan szárnyra kapjon. A bűvölt levélke egyenesen Hermionéhoz repült. Először a vállán időzött, majd mikor a lány felé emelte a kezét, a madárka egyenesen belerepült. Ott szárnyait kiterítette, s egy közönséges pergamen darabbá alakult. Piton férfias, ámde míves írásával, a következő volt olvasható: „El kellett mennem. Remélem, egy nap megbocsájtasz! Perselus Piton”

Hermione egyre csak a fecnit nézte, végül Dumbledore törte meg a csendet.

- Szép nap ez a búcsúzásra, Miss Granger. Nézze csak a fákat! Lassan az utolsó leveleket is elhullajtják. De a kopárság mögött mindig ott lesz az új élet lehetősége, a kopasz fák tavasszal majd virágot bontanak, s a bimbók, amelyeknek még nem jött el az idejük, újra virágot hoznak. Teret nyer majd a természet telve erővel, s azzal az igazi tiszta ártatlansággal...

Hermione szívében kés volt Dumbledore minden szava. Az öreg varázsló nem leplezte le őt és Pitont, de elmondott így is mindent, amit tudni akart.

Piton elhagyta, nem marad vele.

Retteg tőle, hogy bemocskolja, hogy magával rántja. Így hát a menekülést választotta. S Dumbledore szerint ez így van jól… De hogyan is érthetne bármit is ez a szenilis öregember? Hogy mondhatna le a legtisztább szerelemről, hogy engedhetné el Perselust?

Hát mindketten a halálát akarják?

Hermione torkát láthatatlan kezek fojtogatták, alig kapott levegőt. Azt is csak tudata szélén érzékelte, hogy Dumbledore egyedül hagyta; s a szomorú-együttérző tekintet már el sem jutott hozzá.

A világ összeszűkült, a látása elhomályosodott. El akart menekülni, maga mögött hagyni a világot. Ehelyett azonban leszédelgett valahogyan azon falak közé, amelyek nászuk tanúi voltak, amik őrizték őt és Perselust egy éjjen át.

A szobában végigfeküdt az ágyon, s mélyen magába szívta a menekülő férfi illatát.

- Miért? Miért? Miért? – hangzott a kérdés. De nem volt válasz.

 

Az idő porként pergett ki Hermione ujjai közül. Tanórák, szünetek, barátok távoli hangja, mindez messze volt tőle, semmi nem jutott el a lelkéig. Robotként élte napjait, tette amit kell, próbált nem gondolkodni.

A nap, amikor Piton elvesztése után először ébredt rá, hogy létezik, s hogy igazából jó érezni szívének dobogását, mikor is elkezdődött a Voldemort elleni háború. Többé nem csak egy távoli hír, egy mítosz volt a Nagyúr visszatérése, hanem a valóság.

Mikor egy ízben Ront majdnem megölték, s ő a sérült fiút a karjaiban tartotta, rádöbbent mennyire értékes az élet. Még mindig szereti Pitont, s igen, elvesztette, de ezzel nincs vége mindennek. Annyi fontos dolog van még, ami boldoggá teheti. S ha nem adja fel, ki tudja, talán még a férfi is visszatér... A háború nyomorúságot hozott a varázslóvilágra, de furcsamód felszabadulást, szabadságot a kis boszorkányra. Harcolt derekasan, védte ami az övé. A hitét, a szeretteit, az igaz létet.

 

***

 

Varázslatokkal védett táborok alakultak a varázslóknak, hogy a háború szörnyű perceit legyen hol kipihenni; kellettek az efféle helyek, ahol ehettek, erőt gyűjthettek, s kifújhatták magukat az ellenállók, ha csak egy rövid időre is.

Hermione, Ron és Harry között ült egy faasztalnál. Próbálták elemezni a nap eseményeit, illetve mérlegelték lehetőségeiket, megvitatták terveiket.

A boszorkány lány épp egy hosszabb gondolat kellős közepén tartott, amikor is torkán akadt a szó. Sátoruk ajtajánál Perselus Pitont pillantotta meg. A lábai remegni kezdtek, s gyomra hirtelen rengeteget ereszkedett, s furcsa görcsbe szorult. Nem tudta mit beszél, csak nyökögött; minden erejével próbálta visszaszerezni önuralmát. A fiúk követték tekintetét, s rögtön megértették a lány furcsa viselkedését.

- Piton. Hogy mer ez idejönni?

- Dumbledore megbízik benne, ne felejtsd el… - Ron szeme szikrákat szórt a bájitaltanár felé, de Harry, Dumbledore iránti hűségből védte a férfit.

Hermione nem szólt semmit.

Nem tudott magával mit kezdeni, így legjobbnak azt találta, ha elindul és szed magának egy kis ételt a felállított svédasztalról.

Lassan ment, gondosan kerülve tekintetével az összes olyan helyet, ahol abban a pillanatban Piton tartózkodhatott. Borzalmasan érezte magát. Ahogy ott állt a férfi, legszívesebben odarohant volna hozzá és a nyakába ugrott volna. Aztán ahogy tovább vizsgálta, rájött, hogy az érkező csupán egy idegen a számára. Ismerős vonások, de ismeretlen motivációk, érzelmek, gondolatok… Nem akarta látni őt, még túlságosan fájt a múlt.

 

Lassan elérte a svédasztalt, tétován emelte fel a szedő kanalat. Hirtelen olyan érzése támadt, minthogyha néznék. Ennek ellenére folytatta a válogatást az ételek között.

- Miss Granger, látom, nem boldogul… Ha ajánlhatok valamit; én az ön helyében a fasírozottat választanám. A többi hús-féle ehetetlen.

Piton állt mellette, a szíve minden dobbanásnál sajdult egyet a feltörő érzelmektől. Hermione egy szót sem volt képes kinyögni, némán hagyta, hogy Perselus egy darab fasírtot tegyen a tányérjára. Nézte a férfit, s percről percre gyöngébbnek érezte magát. „Itt van! Itt van! Itt van!” – egyre csak ez járt a fejében.

Miután a férfi az utolsó darab húst Hermionénak adta, elvett egy rántott szeletet, s szedett némi rizst is.

Hermione végtelenül képtelennek érezte a helyzetet. A férfi dolga végeztével tekintetét a lányra emelte. Ha a szemek beszélni tudtak volna! Piton hangja az előbb meglehetősen semleges volt, viszont a tekintete olyan tűzben égett, olyan szerelemről és vágyról üzent, hogy Hermionét már-már a sírás környékezte. Szinte kántálta magában, hogy a férfi is észlelje: Miért? Miért? Miért?

Míg a férfi mintha azt sugallta volna, hogy: Sajnálom… Sajnálom… sajnálom.

Egy percnél nem lehetett több az egész. Piton megtörte a varázst, s elindult az egyik távolabbi asztal felé, ahol Bimba professzor üldögélt, McGalagony társaságában.

Hermione pedig csak nézte a darab fasírtot, amit Piton adott neki. Az a szerencsétlen kis húsdarab úgy hatott rá, mint másra a legszebb eljegyzési gyűrű, s maga az ígéret.

Pedig nem kapott igazán semmit, a férfi nem hazudtolta meg magát. Hermione mindig úgy képzelte, ha csak még egyszer találkoznának, Piton nem engedné el. De ő mégis megtette. Szereti őt, ez mindennél biztosabb, viszont nem vállalja a kapcsolatot.

Hogy miért, az már nem számított. Nem ébredhet reggelente mellette, nem ölelheti át esténként elalvás előtt, nem látja majd megőszülni…

A lány álmai pillanatok alatt szertefoszlottak. Hónapok óta a tudata legtávolabbi pontjain őrizte az álomképeket, amelyek eddig éltették, s reményt adtak, de ezzel mindennek vége szakadt.

 

Hermione gépiesen visszament az asztalához, s leült barátai közé. A fiúk kitartóan próbálták kiszedni belőle, hogy mi lelte - látván sápadt arcát - , de nem jártak eredménnyel. A lány motyogott valami olyasmit, hogy ’semmi bajom’, de ezt ember nem hitte volna el neki. Amint asztalt bontott a tábor, s egy idősebb varázsló egy ’Merlin legyen velünkkel’ útjára bocsájtotta a harcolókat, Hermione őrültként szaladt ki a sátor bejáratán. Érzékei eltompultak, csak ki akart jutni és friss levegőt szívni. Hűvös, zimankós idő volt, a kislány pedig mindössze egy szál inget viselt. Térdére támaszkodva fújtatott, s csak nézett maga elé. Ron és Harry már nem kérdezett semmit, csak aggódó arccal figyelték az önmagából kiforduló lányt.

Óráknak tűnő percek után Hermione tomboló lelke lenyugodott kissé. Kihúzta magát, s büszkén nézett barátaira.

- Mire várunk fiúk! Menjünk! Mutassuk meg azoknak a legutolsó féreg halálfalóknak, hogy kik vagyunk!

 - Igen, McGalagony üzent, hogy kövessük…, de biztosan jól vagy Hermione? Lehet, hogy jobb lenne, ha te most lepihennél a Főhadi…

 - Nem, semmi bajom! Veletek megyek!

 - Hermione, azóta vagy ilyen, hogy beszéltél Pitonnal, ez egyértelmű… Rossz híreket kaptál, vagy bántott? Most mondd meg, hogy legalább elláthassam a baját, ha ártott neked. – Harry végre kimondta azt, ami, azóta bökte a csőrét, mióta látta, hogy a vén denevér Hermionéhoz somfordált.

 - Nem Harry, nem bántott. Legalábbis abban az értelemben, ahogyan te gondolod… És rossz híreket sem hozott. Hagyd békén, neki semmi köze hozzám…

 

A sátorban tartózkodók időközben szétszéledtek, mindenki elhagyta a helyet. A táj most csöndes volt. Túlságosan is csöndes. Hermionénak feltűnt, hogy egyetlen madár sem csiripel, s hogy az égbolt egyre szürkébb. A zöld füvet lágy hullámokká formázta a szél; valami készülődött. Hermione Pitonra gondolt, s elszorult a szíve. Néhány perce még ott álltak egymás mellett. Viszont mostanra bizonyára ő is dehoppanált, s ki tudja, éppen hová!

Már bánta, hogy elmenekült, hogy úgy állt meg a hatalmas sátor mellett, hogy a távozók ne láthassák. Még egyszer láthatta volna a férfit. Megfigyelhette volna komor ábrázatát, fekete szemeit, vértelen ajkait. Majd a szélben táncoló fekete fürtöket, s a suhanó fekete talárt…

 

Indulniuk kellett, a Rend számított rájuk. Hermione eldöntötte, utolsó véréig küzdeni fog. Történjék bármi, nem futamodik meg; az első sorból néz szembe az ellenséggel.

 

***

 

Harry, Ron és Hermione egy csata közepén találta magát. Még arra sem volt idő, hogy fújjanak egyet a gyomorfelkavaró hoppanálást követően. Átkok százai suhantak el mellettük, s így ösztönösen bevetették magukat az első fedezéknek használható dolog mögé. Egy kiálló szikla nyújtott nekik menedéket. A környéken sok hasonló búvóhely volt még, s látták, ahogyan egyik-másik szikla mögül egy-egy varázsló szórja az átkait. Aztán egyszerre csak egy felerősített hangot hallottak valahonnan hátuk mögül. A hangban felismerték azt az embert, aki sátorban búcsúztatta őket. A mondandója elejét nem értették tisztán, de az utasítás egyértelmű volt: „Támadás!”

Varázsló és boszorkány egy emberként rontott elő rejtekhelyéről…

Hermione érezte: Itt az idő! Futott előre, ahogyan csak a lába bírta. Halálfalók voltak mindenfelé. Sokan közülük társaival harcoltak, de azért ő sem maradt ellenfél nélkül… Szerencsére ügyesen kivédett minden támadást….

Aztán meglátta őt. Piton épp ádáz harcot vívott három halálfalóval. Hermione hirtelen megdermedt, csak nézte a jelenetet.

Az idő megállni látszott, egy ér hangosan dübörgött a fülében… Eltalálták… Piton már csak az átok becsapódását érzékelte, s ezzel egyidejűleg Hermione összecsuklását. Fojtóátkot küldtek a kislányra. Piton rohant hozzá, ahogyan csak bírt, de már nem tudott mit tenni. Karjaiba vette a kis testet, s egy szikla mögé vitte. Tudta, Hermione még érzi, látja őt.

Gyűlölte magát, s gyűlölte az egész világot. Végig kellett néznie élete szerelmének haláltusáját. Az átkot továbbra sem tudta megtörni, pedig mindent megpróbált. Nem volt ellen-bűbáj…

Csak ringatta az immár halott lányt, és zokogott… Azt hitte, megmentheti, ha távol tartja magától. Azt hitte, Dumbledore így képes lesz megvédeni. De most már minden elveszett… Jelentéktelenné vált az aprólékosan kidolgozott terv…

Csak a háborút kellett volna átvészelni… Utána térdre borulva kért volna bocsánatot Hermionétól, s esküt tett volna, hogy együtt maradnak örökké. Csak egy időre akarta messze tudni magától, s utána övék lehetett volna a végtelen! Piton úgy érezte, mintha őrá is valamiféle fojtóátkot szórtak volna. Alig kapott levegőt, a torka kiszáradt, a jelen kilométerekre távolodott. Nem hallotta társai jajszavát, nem hallotta a becsapódó átkok pusztító robaját…

Vádolta Dumbledore-t amiért megszegte az ígéretét, s vádolta magát, amiért hitt egy ilyen ostoba öregembernek. Nem sejthette akkor és ott a szikla mögött, hogy Voldemort épp néhány perccel Hermione halála előtt végzett a varázslóval. S nem sejthette, hogy a háború így, Voldemort győzelmével véget ért…

 

Vége