Angel8 - Így múlnak el (SS/HG)

  2009.06.21. 10:44

Tartalom: egy várt váratlan – a keserû, utolsó viszontlátás

Kategória: általános, komor

Mûfaj: egyperces vagy novella

Egyéb megjegyzések:  http://angel8.sunset.co.hu/

×××

 

Húsz év telt el az utolsó találkozásuk óta. Hermione sápadtan állt a tükör elõtt, és merengve púderezte be az arcát. Vajon mennyire viselte meg Pitont az idõ? Ráncos lett, õsz hajú, zsémbes, kibírhatatlan öregember? Annál nem lehet kibírhatatlanabb, mint amilyen volt.

A férfi, akit nem lehetett szeretni. A férfi, aki megtiltotta neki, hogy szeresse.

Hermione felsóhajtott, aztán belenézett a tükörbe. Barna haját kontyba tûzte. A szeme körüli apró szarkalábak arról tanúskodtak, hogy azért mégiscsak eltelt néhány esztendõ. A munkája volt az élete, nem ment férjhez, nem szült gyereket. Pedig egyszer, régen talán akart… Csendes, családias életre vágyott, szeretõ férjre, zsibongó lurkókra. De a sors, és Piton közbe szólt. A munkája lett az elsõ, beletemetkezett, elmenekült a fájdalom elõl.

Piton… A férfi, akit elhagyni lehet, de elfelejteni nem. Most, húsz év távlatából talán értette az akkori szakítás okát. A férfi azt akarta, hogy éljen, hogy teljesedjen ki… Talán.

Megremegett a keze, amikor arra gondolt, hogy újra láthatja õt. Piton is ott lesz a Bájitalmesterek Gyûlésén. Valami fontosat akarnak kihirdetni a Nagymesterek, ezért Piton is biztosan elmegy. El kell mennie… Hiszen találkozniuk kell végre…

Hermione az idejét sem tudta, mióta várt egy ilyen gyûlésre, hogy véletlenül összefuthasson a férfival, azonban most, hogy elküldték neki a meghívót… Legszívesebben bezárkózott volna a dolgozószobájába.

Tíz éve volt Bájitalmester, egyedül tanulta ki a mesterséget. Senkinek a segítségébõl nem kért, senki kritikáját nem fogadta el. Tucatnyi felfedezést tett, a Szent Mungó végtelenül hálás volt a kutatásaiért, és az új gyógyitalreceptekért.

Amikor három éve kapott egy hasonló meghívót a Bájitalmesterek Gyûlésére, akkor kimentette magát, és inkább elhagyta az országot is néhány napra, nehogy találkozhasson Pitonnal. Azóta bánta ezt az elkeseredett lépést. Tudta, hogy addig úgy sem fog belenyugodni a történtekbe, amíg a szemébe nem nézett a férfinak. Különös, de sosem nevezte Pitont szerelmemnek, vagy kedvesemnek. Rövid és viharos kapcsolatuk sosem szólt igazán a szerelemrõl.

Hermione elhúzta a száját, és inkább ellépett a tükörtõl. Nem akart tovább szembe nézni a saját tükörképével. Negyvenkét éves volt, a legszebb éveit tanulással és kutatással töltötte, menekült egy fantom elõl, és kis híján belehalt egy morgós, szerethetetlen vénember hiányába. Magára kanyarította sötétszínû talárját, vett egy mély lélegzetet, majd a kandallóba szórt némi Hop-port, és a zöld lángok közé lépett.

A gyûlés elõtt néhány varázsló feszülten társalgott a csarnokban. A magas boltozatú helyiség tompán visszhangzott. Amikor Hermione kilépett a kandallóból, egy pillanatra elnémultak a mágusok, majd miután végigmérték az érkezõt, halkabban folytatták a beszélgetést.

Hermione a szemét forgatva konstatálta, hogy semmi sem változik bizonyos körökben. A varázslók egy része bizalmatlan, és elképesztõen arrogáns a nem aranyvérû születésû mesterekkel. Mivel nem akart egyik csoportosuláshoz sem csatlakozni, így kerített magának egy frissítõt, és inkább félrevonult az ablakhoz. Mindenkinek jobb, ha csak távolról szemléli az eseményeket, hiszen õ egyébként sem a gyûlés miatt jött. Õ csak Pitont akarta látni.

Látni, hogy megöregedett, és megtört. Talán akkor kiszeret belõle, és végre tudja élni a saját életét. Látni akarta, hogy a férfi szemében fellobban-e az a tûz, amit régen annyira szeretett volna látni a tekintetében… Nem tudta eldönteni, hogy minek örült volna jobban, ha látja azt az ismeretlen lángocskát Piton szemében, vagy sem.

Annyit tudott a férfiról, hogy élt. Nem nõsült meg, nem voltak híres afférjai, nem számolt be a tetteirõl a mágussajtó. Csendesen, visszavonultan, szinte elrejtõzve élte a napjait. Hermione talán azért is várta annyira ezt a találkozást, hogy végre ráeszméljen Piton, hogy mit is veszített azzal, hogy kizárta az életébõl a nõt. Tudta, ujjongana örömében, ha Piton megenyhül, és kellemesen elbeszélgetnek a régi idõkrõl.

Ahogy telt az idõ, a varázslók és boszorkányok egyre érkeztek a kandallón, és az ajtón keresztül, a terem megtelt várakozó emberekkel. Lassan elfogyott a frissítõje, egy néma igézettel eltüntette a kezébõl a poharat, és inkább kibámult az ablakon, semhogy a tömeget nézze.

Nem akarta, hogy egyszer csak Piton átsétáljon a látómezején, ügyet sem vetve a lányra. Néhány pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy némán kisurran a hátsó ajtón, és dehoppanál. Ostoba ötlet volt eljönni. Piton talán meg sem ismeri õt, vagy talán el sem jön. Húsz év telt el, és ma újra össze fogja törni a szívét… Vagy talán eljön, és rámosolyog, ahogy réges-régen tette…

- Nocsak, Granger… - mordult fel egy ismerõs hang a nõ mellett. Hermione felkapta a fejét, nem számított ilyen hamar a vágyott beszélgetésre. Perselus Piton állt mellette, szürke, hosszú hajjal, ismerõs, komor tekintettel. – Nem hittem volna, hogy ma már bárkibõl bájitalmester lehet…

- Perselus… Fékezd az örömöd – morgott vissza Hermione. Az öreg férfi szemében kíméletlen láng ragyogott.

- Ki mondta, hogy örülök, Granger? Semmi keresnivalód nincs itt, ahogy nekem sincs már… Azt tudom, hogy te miért jöttél; csak azt nem, hogy én minek mozdultam ki otthonról…

- Tudod, hogy miért jöttem? Nahát, régen nem szeretted a jóslástant – csipkelõdött a nõ, mire csak egy jeges pillantás volt Piton válasza. Hermione tudta, érezte, hogy hiba volt eljönnie. Semmi sem változott az utóbbi húsz évben, Piton egy szemernyivel sem lett kedvesebb, nem bánt meg semmit, fõleg nem a szakítást.

- Ugyanolyan reménytelen vagy, mint régen. Azt hiszed, néhány év alatt megváltoznak a dolgok, Granger… Merlinre… A szentimentalizmusodat konzerválni kellene a késõbbi korok számára… - Hermione tudta, hogy nyitott könyv a lelke a férfi elõtt. Csakhogy Piton sosem becsülte azokat a könyveket, amelyeket büntetlenül lapozhatott… - Azért jöttél, hogy engem láss, tessék, itt vagyok.

- Ha tudtad, hogy így lesz, akkor miért jöttél el? Csak nem a kíváncsiságod, meg az egód hajtott, Perselus? – fortyant fel a nõ. Piton vékony, seszínû ajka megrándult.

- Már én sem tudom, mi az ördögöt keresek itt… Talán azért jöttem, hogy megértessem veled, Granger, hiba volt, ami köztünk történt…

- Húsz éve még érdekelt volna a magyarázatod – vont vállat Hermione.

- Rosszul hazudsz. Tudom, hogy most is érdekelne, ha a griffendéles büszkeséged nem gátolna az igazság megértésében.

- Miféle igazságokról beszélünk, Perselus? Ne viccelj, könyörgöm… - Hermione elfordult, és a csarnokban várakozó embereket kezdte figyelni. Elege volt Piton jelenlétébõl, fájt a szíve, de nem volt annyi ereje, hogy ellépjen tõle. Még Piton kegyetlen szavai is jobban estek neki, mint a sokévi hallgatás.

- Miféle igazságokról? Granger… Képtelen vagy megérteni, hogy nem szerettük egymást. Én nem tudtalak szeretni, neked pedig nem lett volna szabad engem szeretned. Az ostoba tömeg sem fogadott volna el minket, és nekem is voltak kétségeim…

- Ó, a nagy Perselus Pitonnak kétségei voltak! – Hermione dühösen felszisszent, de nem nézett a férfira. – Gyáva módon mindig a könnyebbik utat választottad, Perselus, ez a nagy igazság, tessék…

- Ez nem igazság, Granger… De ha õszinte szavakra vágysz, íme: sosem szerettelek, én Lily Pottert szerettem! – Piton szeme szikrákat szórt, egyszerre volt ideges és sebzett. Ráncos homlokára kiült az elégedettség, arra várva, hogy Hermione hangosan felzokog, és megint elmenekül. Granger azonban rezzenéstelen arccal állt a sziszegõ férfi mellett, oldalra fordította a fejét, majd Piton szemébe nézett.

- Azt hiszed, hogy nem tudtam? Már akkor is azzal érzéssel keltem reggelenként, mikor a te ágyadból másztam ki, hogy én csak a második lehetek a sorban… Néha éreztem magamban az erõt, hogy versengjek érted egy szellemmel, de ez már régi történet, Perselus… Vége van, most már igazán… Köszönöm. Felnyitottad a szemem.

- Mit csináltam?! – Piton szeme elkerekedett a váratlan fordulat hallatán.

- Rájöttem, hogy én nem leszek olyan futóbolond, mint te. Elpocsékolod az életed, egy olyan álomképet kergetve, ami sosem lehet a tiéd… Merlinre… Így múlnak el a világ nagy dolgai. – Hermione õszintén nevetett. Szemében új szikrák égtek, arcán az új várakozás tüze égett. – Köszönöm, Perselus. Áldjon az ég! – Emelt fõvel, és könnytelen tekintettel lépett el az öreg mágus mellõl. Piton sápadtan és megtörten nézett a nõ után. Nem ezt akarta elérni, nem erre akarta terelni a beszélgetésük fonalát. Értetlen tekintettel kellett végignéznie, ahogy Granger megkönnyebbülten kisétál a hátsó ajtón. Hiába, a fiatalok egyszerûen kiszámíthatatlanok és pimaszak… Még, hogy õ futóbolond…

Amikor elveszítette Lily Pottert, azt hitte, belehal a fájdalomba. Nem akarta kitenni magát még egy szerelmi tragédiának. De most Hermione Granger is elhagyta. Húsz évvel azután, hogy õ vetett véget a kapcsolatuknak. Grangernek húsz év kellett, hogy lezárja a dolgot. Tehát húsz évig lett volna még esélye a nõnél… Nem akarta elhinni, hogy Granger tényleg tudatában volt a Lily iránt érzett szerelmének. Talán tényleg együtt tudott volna élni ezzel… De nem. A nõ az imént elsétált. Kiment az ajtón, elhagyva a gyûlést, és Pitont. Maga mögött hagyta a reményt, hogy esetleg… Nincs esetleg, nincs talán. Nincs több remény, hogy kínozhatják egymást életük végéig. Talán még félálomban belepillanthatnak a másik életébe, ahogy néha eddig is sikerült.

Ahogy Hermione hangosan betette maga mögött az ajtót, Piton a szívéhez kapott. Attól félt, megfullad. Egy pillanatig fojtóátokra is gyanakodott, aztán lassan csillapodni kezdett a szorító érzés. Hosszasan, és vadul dörömbölt a mellüregében a szíve, néha ki is hagyott. Legutoljára akkor csinált ilyet, amikor értesült Lily Potter haláláról…