Tartalom: A varázsvilágban véget ért a háború, Harry Potter elbukott és meghalt. Voldemort gyõzedelmeskedett, kiirtva a fehér mágusokat. Piton az egyik leghûségesebb embere. Örömmel segített a Sötét Nagyúrnak a tisztogatásokban. Hermione Granger a férfi rabszolgája. Piton maga sem értette, miért kímélte meg a lány életét…

Szereplõk: SSHG

Kategória: sötét

Mûfaj: novella

Figyelmeztetés: erõszak, testi bántalmazás, durva beszéd, szereplõ halála

Egyéb megjegyzések: Meneküljenek az érzékeny lelkek – ma távol maradtak tõlem a Múzsák és az Angyalok… Egyébként Sarah McLeod: He doesn’t love you címû dalára írtam ezen irományomat. Tessék neki panaszkodni, amiért ezt hozta ki belõlem.

Hermione Granger kábán ébredt a pamlagon. Még sajgott az elõzõ esti pofon, amit Lucius Malfoytól kapott, amikor az meglátogatta Perselus Pitont. Igyekezett összeszedni magát, és gyorsan felébredni, felvértezni magát az új napra. Minden éjszaka azzal feküdt le, hogy még egy nappal fogyott a földi kínja; és talán sosem lesz újabb ébredése.

Ezen a borongós hajnalon sem volt szerencséje. Piton még a másik szobában horkolt, hallotta, ahogy elhaladt a szobája elõtt. Immáron négy hónapja tartott ez a rémálom, hogy Pitont szolgálta… Életben maradt ugyan, de milyen életben?!

A Fõnix Rend Dumbledore halála utána egyre gyengült, és már nem tudta felvenni a harcot Voldemorttal. Harry Potter a végsõ összecsapás folyamán az életét vesztette a nyáron. És ennek már négy hónapja…

Az ablakon túl a késõ novemberi fagy szedte az áldozatait. Minden fa és virág meghalt már. A nap hosszú ideje nem bújt elõ a felhõk és a ködfátyol mögül. Hermione felsóhajtott, és összeszedte magát. Tudta, hogy Piton mindjárt felkel, és a kávéját fogja követelni.

A konyhában gyorsan megfõzte a reggeli kávét, közben folyamatosan kattogott az agya. Ha lenne bátorsága megölni Pitont, akkor rögtön véget érnének a szenvedései. Nem lenne több megalázó szituáció, nem lenne több verés, nem lenne több fájdalom.

Igaz, Piton csak egyetlenegyszer ütötte meg; a gyakran nála vendégeskedõ Malfoy azonban legkevesebb hetente kétszer felpofozta, vagy megverte a lányt. Lassan már kezdett beleszokni, hogy valamiért mindig megtalálja a szõke férfi, amiért bánthatja.

Letörölte a könnyeit, felsóhajtott; aztán kitöltötte a lefõtt kávét egy csészébe.

Sajnos nem volt pálcája, nem tudott varázsolni. Néhány apró varázslatot tudott ugyan némán, és feltûnõ mozdulatok nélkül, de azok nem menthették meg a helyzetébõl.

Piton az óvatosság híveként minden kést, ollót, és egyéb szúró- és vágóeszközt gondosan elzárva tartott a lánytól. Nyilván nem szeretett volna arra ébredni, hogy Hermione megpróbálja elvágni a torkát…

Igaz, hogy az életét köszönhette a férfinak, de inkább nem kért volna ebbõl a segítségbõl. Bárcsak hagyta volna meghalni, bárcsak megölte volna. Inkább a halál, mint még egy nap ebben az átkozott házban.

Már a saját öngyilkosságán is gondolkodott, de mindeddig nem volt hozzá elég bátorsága. Még reménykedett, hogy egyszer csak helyre áll a világ rendje. Voldemort és csatlósai meghalnak, Malfoy-jal és Pitonnal az élen.

Tiszta szívbõl gyûlölte a férfit, amiért beleavatkozott az életébe, és a házába hurcolta, hogy a rabszolgája és a játékszere legyen. Legszívesebben nekiesett volna, hogy puszta kézzel fojtsa meg – de az egy hónapja sem sikerült a lánynak. Akkor kapta az ominózus pofont Pitontól.

Hermione megremegett, amikor meghallotta kinyílni a konyha ajtaját. Piton mogorván belépett rajta, és leült az asztalhoz, a szokott helyére. Várta, hogy a lány eléje rakja a kávéját. Rá sem nézett, hozzá sem szólt. Hermione elhúzta a száját, aztán kiszolgálta a férfit. Piton felmordult, belenézett a csészéjébe, majd megkóstolta a tartalmát.

- Ez a kávé nem elég meleg – jegyezte meg kritikusan. Hermione keze megremegett, és el akarta venni a férfi elõl, Piton azonban elkapta a kezét. – El ne vedd elõlem, te ostoba! – lökte el a lány kezét. Hermione értetlenül hátrébb lépett, és igyekezett minél távolabb megállni a férfitól.

- Sajnálom – suttogta.

- Azt elhiszem – morogta Piton. – Azt sajnálod, hogy nincs mérged, amit belekeverhettél…

Erre Hermione nem tudott mit mondani, így csak hallgatott búsan. Gyûlölte a férfit, és gyûlölte azt is, hogy nincs titka elõtte. Piton a veséjébe látott.

A halálfaló megitta a kávéját, aztán felállt. Hermione legszívesebben a falba olvadt volna. Piton az asztalon hagyta a bögréjét, és egyenesen a lányhoz lépett.

- Mit találjak ki mára, Granger? –suttogta gonosz közelségbõl Hermione fülébe.

- Nem tudom, uram… - remegett a lány szája. Teste minden porcikája tiltakozott a férfi ilyen, bizalmas közelsége ellen.

- Szeretem, hogy sosem feledkezel meg a tiszteletrõl…

- Add meg a császárnak, ami a császáré… - suttogta Hermione, aztán inkább lehajtotta a fejét, mielõtt Piton szemébe kellett volna néznie. A férfi így is sötét toronyként magasodott föléje. Tudta, hogy minél kevesebbet ellenkezik vele, annál kegyesebben viselkedik vele Piton is. Már amennyire tud egyáltalán kegyes lenni õ. Így talán nem kell büntetõmunkának is kiváló feladatokat megoldania, reménytelenül kevés idõ alatt.

Piton elmosolyodott, aztán elkapta a lány állát, és felemelte, hogy a szemébe nézhessen.

- Délelõttre nem találok semmi különöset… Gyere a dolgozószobámba! – tartotta szorosan a lány állát. Hermione remegett, amikor Piton végigsimította a combját.

A férfi elkapta a lány karját, és maga után vonszolta a dolgozószoba felé. Hermione ijedten lépkedett utána. Csak reménykedni tudott, hogy nem az fog következni, amit eddig sikerült kivédenie…

Piton behúzta a lányt a helyiségbe, majd bezárta az ajtót, és eltette a kulcsot. Hermione lehunyt szemmel állt meg a könyvespolcok között. Tudta, hogy gyorsan ki kell találnia valamit, különben…

- Vetkõzz! – mondta ellenvetést nem tûrõ hangon Piton. Hermione nem moccant. Semmi sem jutott eszébe, mit vethetne még be a férfi ellen, a múltkoriak után. – Azt mondtam, vetkõzz, Granger!

Hermione összerezzent, amikor Piton megállt mögötte, és megszorította a nyakát.

- Minden nap az életeddel játszol, amikor bosszantasz, ugye tudod?! - morogta a lány fülébe, majd elengedte végre a torkát. Hermione alig kapott levegõt, és a saját nyakát fogva térdre esett.

Piton megkerülte a lányt, majd leült a foteljébe, és várt. Hermione a könnyeivel küzdött, és azzal, hogy sikerüljön nyelnie egyet, vagy kettõt.

- Vetkõzz már, mert elvesztem a türelmemet! – kiáltott rá Piton dühösen. A mai napja is rosszul kezdõdött. Elõször a langyos kávé, most meg ez az értetlenség… Lehet, hogy Luciusnak igaza volt abban, hogy idõpocsékolás betörni a lányt.

- Miért mentett meg? Hogy maga nyomorítson meg? Hogy kínozzon, és megöljön? – nézett fel a maradék harciasságával és önbecsülésével Hermione a férfira.

- Már én sem tudom, hogy minek mentettelek meg, te ostoba… Vetkõzz! A francba, ne mondjam többször! Kíméld meg magad attól, hogy én tépjek le rólad mindent… - sziszegte Piton vészjóslóan.

- Számítana valamit, ha könyörögnék, hogy ne tegye? – kérdezte halkan a lány.

- Már nem. Imperio! Vetkõzz! – kapta elõ a pálcáját, és átkozta meg Hermionét. A lány érezte, hogy hatni kezd a varázslat, és legszívesebben teljesítette volna az utasítást; de az izmaiban valami kegyetlenül ellenállt a parancsnak. Márpedig õ nem fog megalkudni, csak azért is ellen áll… Piton szeme elkerekedett a gyötrõdõ, még mindig térdeplõ lánytól.

- Próbáltam kegyes lenni hozzád, hogy befogadtalak ide, Granger; de te nem bizonyultál méltónak erre az adományra… - pattant ki a fotelból magából kikelve a férfi. A lányhoz ugrott, és egyetlen mozdulattal letépte róla az inget. Hermione ijedten akart szabadulni Piton karjaiból.

- Miféle kegyelem ez? Ahol bántják az embert?! – ütötte-verte a férfi mellkasát. Meztelen felsõtesttel Pitonnak préselõdött, ahogy a halálfaló magához rántotta. Már csak egy vékony nadrág volt rajta, már nem volt több mentsvára. Piton elvigyorodott, ahogy a mellkasán érezte a lány feszes kis melleit.

- Mindenki azt kapja, amit megérdemel, Granger… - hideg ujjaival végigsimította a lány meztelen hátát. Hermionén olyan undor futott végig, hogy még az üres gyomra is felkavarodott. Amióta Piton házicselédje volt, jócskán lefogyott, és az ereje is megcsappant. Nem hiába nem adott neki Piton változatos és tápláló étkeket; nehogy sok ereje legyen védekezni ellene…

- De maga nem szeret engem… Engedjen el… - próbált szabadulni Hermione. – Nem is kedvel… Hogy lenne képes így…

- Jól mondod, Granger, nem szeretlek, nem kedvellek… Magamat viszont szeretem… - suttogta Piton a lánynak, majd beleharapott a nyakába. Olyan erõsre sikeredett a harapás, hogy kiserkent Hermione vére. Foglya felsikoltott, és még vadabban igyekezett elszabadulni a karjaiból.

Piton azonban sokkal erõsebbnek bizonyult nála. Szorosan ölelte, csókolta és harapta a fehér, reszketõ kis testet. Lassan elindult az íróasztala felé a lánnyal. Végre… Mióta vár már erre a pillanatra, hogy Granger beletörõdik a sorsába. Eleinte még próbálta megkedveltetni magát a lánnyal, hogy ne kelljen ilyen módszerekhez folyamodnia; ám Granger rendületlenül gyûlölte õt, akármit tett, vagy éppen nem tett. Mintha az nem is számítana, hogy megmentette az életét…

Hermione néhány pillanatig vadul ellenkezett, aztán megtört. Egyszerûen folytak a könnyei, és hagyta, hogy Piton az asztalához cipelje. Körül sem nézve felültette a lányt az asztallapra, majd tovább csókolta a nyakát. Kezei lefogták Granger kapálózó kezeit. Gyorsan eldöntötte az asztalon, majd úgy szorította le a kezeit, miközben Hermione melleit marta-csókolta.

Hermione felnyüszített a fájdalomtól. Könnyes szemein át meglátott maga mellett egy csillogó tárgyat. Piton levélnyitó kése volt az.

Gyorsan elrántotta a fejét, és inkább a férfit kezdte nézni.

- Kérem, ne… Kérem… uram… - nyöszörögte hiába. Piton felemelte a fejét, és a lányra nevetett.

- Szeretem, ahogy könyörögsz… De tudod, túl régen várok erre… - azzal visszahanyatlott a foglyára. Fogai nyomán halványpiros harapásnyomok éktelenkedtek Hermione mellein. Szája lassan lesiklott a lány lapos hasán. Ott sajnálatos módon akadályba ütközött, az átkos nadrágba. Egyik kezével elengedte a lányt, hogy valamennyire lehúzza Granger nadrágját. A vékony len-ruha pillanatok alatt engedett, és hangosan recsegve megadta magát, majd leszakadt a lányról.

- Ez így nem lesz jó – sóhajtott Hermione. Taktikát váltott, letörölte a könnyeit. Piton érdeklõdve nézett rá.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Teljesen eltépte a nadrágomat… - morgott a lány, majd kissé felemelte a csípõjét, hogy Piton kihúzhassa a feneke alatt maradt ruhacafatot. Elengedte a lány mindkét kezét, és csodák csodájára Hermione nem akarta lelökni magáról, vagy eltaszítani, vagy esetleg megfojtani. Csak nézett a férfira kétségbeesett, és ártatlan szemekkel. Ettõl Piton mindig elgyengült.

- Megígérem, hogy nem fog fájni – suttogta a lánynak, aztán fölé hajolt, hogy megcsókolja. Szája hideg volt, ám különösképpen szelíd. Hermione azt hitte, belehal a gyûlöletbe. Megborzongott. Piton felsóhajtott, majd szétnyitotta a lány combjait, hogy szájával felfedezõútra induljon Hermione szemérmében. Kezeivel szorosan tartotta a lány csípõjét, és mivel nem vette volna észre, hogy Granger kezei megmozdultak volna, és védekeztek volna ellene; egyszerûen belefeledkezett a lány ölébe.

Hermione nyelt egy nagyot, hogy visszafojtsa utolsó könnyeit. Nincs miért maradnia. Nincs miért élnie. Ezért a kegyetlen, és reménytelen sorsért végképp nem…

Remegõ kézzel a levélnyitó késért nyúlt, és egyetlen erõteljes vágással átvágta a saját torkát. Azonnal elvesztette az eszméletét, már nem érte meg, hogy Piton értetlenül felnézzen rá a ráfröccsenõ folyadékot megérezve magán.

Piton felnézett, hogy mi terítette be, mit öntött rá az a halált érdemlõ, nyomorult liba… Amikor meglátta, hogy Granger nyaka és teste vérben úszik; megrökönyödve állt fel, és szemlélte a jelenséget. Nem erre számított. Azt várta, hogy a lány majd õt próbálja megölni, nem saját magát. Elvégre egyszer már nekiugrott, hogy megfojtsa… Erre most inkább a könnyebb megoldást választotta. Bátor, de könnyû megoldás volt – egyszerûen így megszabadulni az érintésétõl.

Piton megmozgatta, megszemlélte a vértõl ragacsos ujjait, amelyekre serkent Hermione vére. Felsóhajtott. Így még senki sem irtózott tõle, hogy öngyilkos legyen… Különös volt. Az még különösebb, hogy Granger még így is, vérben fekve is, szép volt és kívánatos. Ahogy szaladt a mély sebbõl a vére… A vörös színû tenger üdén és lendületesen folyt a fehér bõrön, megfestve azt, és az asztal szinte összes tárgyát.

Talán még meg tudná menteni. El tudná állítani a vérzést, sõt talán még a vérképzõ bûbáj is segíthetne a lányon, hogy újratermelje a szervezete az elvesztett mennyiséget. Piton egy pillanat alatt a pálcája után kapott, aztán mégsem emelte a lányra. Egy pillanatra elbizonytalanodott.

- Azt hiszed, nyertél, és elengedlek… - morogta Piton, aztán eltette a pálcáját. Majd a másodperc töredéke alatt elõkapta, és mégis Grangerre szegezte. A néma bûbáj azonban hatástalannak bizonyult, akárcsak a következõ. – De én nem tudlak elengedni, Granger… Stimula! Ébredj!

A lány azonban elvérzett, és soha többé nem engedelmeskedett Piton parancsainak. Csak feküdt az asztalon, és nem mozdult.

Piton idegesen járt-kelt a dolgozószobában. Ez így nem történhet meg… Ez nem így lett betervezve… Granger megszegte a játékszabályokat azzal, hogy megölte magát. Az ostobája… De milyen szép, nyúlánktestû ostobája…

A férfi vett egy mély levegõt, aztán a lányhoz lépett. Lecsókolta a szomorú arcról a könnyeket, aztán kivette a kezébõl a levélnyitó kését. Granger nem húzódott el.

Meghalt. Valóban meghalt. Pedig õ volt az egyetlen, akit egy szemernyit is kedvelt, és megtûrt maga mellett. Azt szerette benne, ha lehet ilyet állítani, hogy félt tõle. Kimondatlanul, de érezhetõen félt tõle. Minden más érzést háttérbe szorított a félelem és a gyûlölet. Piton hiúságát legyezgette, amikor mégis felülkerekedett magán, és ellenkezni merészelt vele. Sosem tudhatja már meg, milyen is lett volna, máshogyan alakul… Talán összecsiszolódtak volna. Talán várnia kellett volna még azzal…

Talán sosem történt volna másként, elvégre a lány mindenáron szabadulni akart tõle. Ennyi volt hát… Mégiscsak Granger nyert.